Barcsaynak [6]

Szomszédodban kivánsz, Soprony vidékére,

Források partyára, erdők közepére,

Hol mennyei elméd érzékeny álmában

Cloemat olvadni látod fájdalmában.

Gyönyörü éjtszaka, melly illyen képekkel

Játszik tünésiben a sebhedt szivekkel.

Ez is éltető szer! - Ez is orvosolás! -

Bátor fájdalomtól szerzett vigasztalás!

Kitanultam immár szivem titkaiból

Ezt a gyengeséget: hogy még fájdalmiból,

- Kik kétségben ejtik az érzékenységet -

Még onnan is gyakran szi gyönyörüséget.

Ez már nagy fortélya a szent végzéseknek,

Kik ugy rendelték el sorsát embereknek,

Hogy ennek terhei el ne nyomják őket,

Kinoknak is adtak titkos örömöket.

Szomszédodban kivánsz, hogy Cloém lépésit,

Keressem álmomban testetlen tünésit,

S nem találván sehol szőke kedvesemet,

Barátom, öledbe sirjam ki szivemet!

Azután te véled s Homerus tollával,

Lukánus tüzével, Gyöngyösi lantyával,

- Kárhoztatván Páfost! harcok mezejére

Repüljek, Caucasus puszta vidékére.

Onnan Áttilával, Árpád, s Balambérrel,

Szintannyi vitézzel, amennyi vezérrel,

Sok kevély koronák letapodt fényeken,

Vitéz nemzeteknek párázó véreken

Keresztül vezetvén dicső eleinket,

Mutassam meg nékik gazdag mezeinket.

Ó melly édes volna veled vándorlani,

Veled illy csudák közt Kárpátra szállani!

Hol, mint rég Éneás, egy szép dombocskáról

Szedte a jövendőt attya ajakáról,

Ugy látnánk meg mi is idők homályában,

Örök végzéseknek iszonyu titkában

Édes magyar hazánk száz viszontagságát,

Gyakor veszedelmit, rövid boldogságát.

Tudom, bajnokaink dicső templomában,

Borostyán koszoruk hives árnyékában

Feltanálnánk a te fényes eleidet,

Fejedelmi nevü s szivü véreidet.

Ekkor megdobbanna szived, s buzgóságod,

Tekéntvén mostani alacson rabságod,

Egy mélly sohajtássá változna! - Ó egek!

Vallyon mikor lesztek egyszer kegyesebbek?