BARLANG LELKE.

Erő felkelt, - kiterjedt és teremte,

Alkotva lőn mindennek száma, rende:

A mindenség nagy gépe, egy hajszálnyi

Igazítás nélkűl elkezde járni.

Pihent, járt, folyt, égett, veszett s tenyész e,

Minek mint volt útja s rendeltetése,

S hogy működvén, magát ne rúgja széjjel:

Minden körűl lőn abroncsolva léggel.

Erő megnézve, mit teremte karja,

Gyönyör- s elégüléssel függe rajta;

Hanem Zavar, ez irigy, durva szellem,

Müvét ócsárolni kezdte fennen.

Sőt, felbőszűlve a magas tökélyen:

Rombolni, dúlni kezde szörnyüképen;

Hogy visszajőjön, min kedvet talála,

A zűrzavar kietlen vad világa,

S a földet bősz haragban megrohanva,

Nyomán a pusztulás gyász romja, hamva;

Erő, sokáig csak mosolygva nézte,

Szólt komolyan megfenyegetve, végre:

‘El, vad szellem! amelyet bősz dühed ront,

Enyém a mű, enyém felette a gond.

Ki alkotásra törpe s képtelen vagy:

A dúlással, karod mit kezde, felhagyj!

Majd rontok én, ki épiték! Enyém lész

Az életen a hűn dajkálkodó kéz;

Enyém a pusztulás feletti nyomdok,

Ki rontva alkotok s alkotva rontok.

Azért szűnj meg, - ne kísértgesd türelmem

Hosszú voltát, te átkos durva szellem...’

De Zavar a kezdett uton tovább ment,

S megesküdt, éllel felforgatni mindent.

Magas hegyek gerincein megállva,

Zugó vihart fútt a világra szája;

Nyögött a rengeteg, - s a büszke tőlgyek,

Egymásra felszaggatva, törve dőltek.

Aztán mint a vakondok, vak dühében,

Magát a föld gyomrába fúrta mélyen;

És hánykolódni kezdett oly erővel,

Hogy minden élő rettegéssel tőlt el.

A föld erős oldalbordája, csontja,

Ős gránit-sziklák törtek meg ropogva;

A tenger ingó teknőjébűl, a part

Felett, a víz nagy zúgással kiloccsant.

Erős várak rogytak halomba, büszke

Tornyoknak nem maradt csak romja, üszke.

Felfordul a sírbolt, ledől az oltár,

A nagyságos Isten házába’ volt bár.

Fut aki él, - és két vérző kezével

Takarva bé szemét, sír, jajveszékel,

Sohaj, sivalkodás, átok s imádság,

A levegőt, egymást szaggatva, rázzák.

S hogy még nagyobb legyen, mit szerte látott,

A zűrzavar, kétségbesés s az átok:

Zavar, vén ember-arcot ölt magára,

Mellén borúlva el nagy ősz szakála,

S magát egy út melletti romra vetvén,

Őrjöngő fájdalom látszik keservén.

Kiált, nyög, - és keblét szaggatva, tépve,

Omló könytől ázik fel sárga képe.

S örűlt, hogy e vad kínt szemlélte annyi

Fogékony szívre gyorsan elragadni;

S ki már megenyhűlt, vagy nyugodt maradt még:

Szilaj kétség útjára vitte ekkép.

E vad szerepben, így lepé meg őtet,

Hatalma a felgerjedett Erőnek.

S egy percben a mennyboltig felragadva,

Másban megint az omladékra csapta.

Aztán lebűvölé... s annak felette

Felvőn egy nagy hegyet s reá vetette;

A hegy s a bűv-erő ugy rányomúla,

Hogy szabadúlni nem tudott alúla.

Rugott, vergődött, hogy nyilást ha lelne...

S mint a kenyért, kelő kovásza, lelke:

Forró lehe a bércet feldagasztja,

Kisebb, nagyobb barlangot fúva abba.

És méreg futja el küzdése közben,

Látván hogy rab s hatalma megtörötten.

Bujkál üregbűl, rém gyanánt, üregbe,

Jövén menekni és rombolni kedve.

De megréműl Erő dörgő szavára:

‘Légy szörnyeteg, e vak barlangba zárva!

Dulván építs...! s ez alvilági élet

Gyötrő csalárd játékát űzze véled!’

És rab maig. A képzelet gyakorta,

Tört képeit múltjának összehordja;

Ugy tetszik, hogy szabadságban van újra,

S Erő müvét éh vággyal rontja, dúlja.

S örűl, siró szerepjét ujra játszván,

S hogy száz kebel vérzik könyhullatásán:

És mind ebben csupán csak egy való van,

Hogy a barlangban könyje hull valóban.

Mint aki álmában sír és szemének

Harmatját érzi képén, hogy felébred:

Könycsepp hull a rabszellemnek szemébűl,

Melyből a barlang száz csudája épűl.

Mert ami képet lázas álma vészen:

Megtestesűl kővé váló könyében;

Erdő, halom, lapály és bérci kőszál,

Állat, növény és embermű előáll.

Itt oszlopok felett dús csarnok íve,

Ott a templom szobrokkal ékesítve;

S felette a sok sípu orgonának,

S az oltáron angyalkák függenek, állnak.

És mindenütt, száz változatban áll a

Küléletnek százféle képe, tárgya:

Míg néhol, egy mesés, csodás világbúl

Átvett alak rémséges képe bámúl.

És a fogoly magához térve, lázadt

Dühvel lerontja, mi könyéből támadt;

Aztán megint építni kezd, - csalékony

Álmak között sirván az omladékon.

Majd kóborol, - fáklyádat elfuvalja,

A cincogó denevért rendre falja;

Felsí midőn a szekérutra téved,

Hol egykor rabja lőn Erő kezének.

Áll a világ. Vész, inség olykor éri,

De mindezt nem Zavar okozza néki;

Hol bomlik: változást Erő akart ott,

Mert ő alkotva ront, és rontva alkot.