Bartsaihoz

Szomorú a lelkem. Még alig derüle

Víg napunk, már újra homályba merüle.

Iszonyú jövendő! rémítő képzések!

Ah! mit hoznak reánk a bús végezések?

Mit szülhetnek e sok kínos küszködések,

Tüzes villongások, dühös vérengzések?

Felébred a világ halálos álmából?

S kifejtendi magát szolgai jármából?

Avagy, századunknak örökös csúfjára,

Ledől a szabadság most-emelt oltára? -

Ily bizonytalanság kétes örvényében

Hányattatik elmém méltó félelmében.

Kebelembe folynak könyveim árjai,

S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai.

Dicsőült Orczimnak lelki jó barátja!

Kiben még gyámolát múzsám élni látja -

Őtet! ki mint hazánk egyik fő reménye

S egész költő-karunk vígasztaló fénye,

Úgy néked még imént barátság angyala

S nékem atyám helyett édes atyám vala!

S ki, bár elköltözött nyúgalma helyére,

(Oda, honnan senki még vissza nem tére),

Élni fog itt mindég nagy neve hírében,

Élni, veled együtt, minden jók szívében!

Ó Te, kit eléggé semmi nyelv nem dicsér,

S kiben legkisebb dísz a fejedelmi vér, -

Bartsai! Nemzetem szíves ébresztője,

Igazság, emberség hatalmas védője!

Engedd, hogy ezeknek egy hív énekesse

Bánatos érzésit veled közölhesse;

Halljad, mint zengedez magános hárfája -

Tekints bátorító szemekkel reája,

S amint gyakran valál serkentő vezére,

Vidd fel ma Helikon sziklás tetejére.

Jer, keseregd velünk az ember vakságát -

Ki, megvetvén az ész mennyei világát,

Társa vesztésében keresi nagyságát,

S bűne fertelmében leli boldogságát!