Batthyány Alajoshoz

A vígadó hir, oszlani nem tudó

Szárnyára kelvén, útnak ered, repül,

S harsogva bétöltvén neveddel

Hunnia messze terült határit,

Örömre gerjeszt minden igaz magyart,

Minden keresztényt - - - - - - - - - - - -

A szíveket felháborító

Új szakadást iszonyodva hallák.

Nem láttalak még, drága hazámfia!

Nem láttalak még tégedet én soha.

Mért nem hozott ó! engem öszve

Eddigelé veled a szerencse?

Hidd el, nem ismért mégis az, a ki szült

Téged talán úgy; s úgy alig ismeri

Élted szerelmes párja barnult

Arcalatod magyaros vonásit

Mint tiszta hív és emberi szívedet,

S felséges elméd ritka tulajdonit

(Értékeket, melyekkel a nagy

Osztogató keze felruházott)

E múzsa, mely most tiszteletedre jő.

Battyáni! halljad bátran az ő szavát.

Utáljuk a porban fanyalgó

Kedvkeresők alacsonykodásit;

S a szent igazság, emberiség, haza,

Törvény s szabadság hív követőiről

Zengvén, az országlók aranyból

Vert koronájokat olyba vesszük,

Mint a mezők nimfáit ijesztgető

Otromba faunok sáskoszorújokat;

S határt nem ismérő hatalmok

Főbb erejét mutató, s egekből

Vett származások címerező jelét

Ugy nézi, mint a társai közt merőn

Büszkélkedő gyermek kezében

Hajladozó fejedelmi pálcát:

Nincs Phídiásunk; nincs, ki ma párosi

Márványba metszett képedet a jövő

Évekre szíves tisztelőid

Hív maradékinak általadja.

Ne véld azonban, hogy - - - - - - - -

Élj, ó dicsőült őseleid jeles

Magzatja!... Míg a nagy Duna partjait,

Mig a Tiszának tér vidékit

Bajnokaink unokái lakják;

El nem felejtenek tégedet ők soha;

Sőt áldva fogják áldani nagy neved

Mindenkor, és mély tiszteletben

Tartani még tetemid porát is.