Battyáni Károly Őhercegsége halálán egy poetának érzékenységei

Még meg sem szünt a lant szomoru hangjával

Lichtensteint siratni gyászos nótájával,

S a szőke Dunának kies mellyékéről

Visszasohajtani temető helyéről;

Még a fájdalomnak mélly s néma kinnyait

Olvasom németség szeméből nyomait,

Melly lankadt képekre vont halvány szinével

Az egész országba zokog keservével -

Már ismét holtaknak csendes mezejében

S az elenyészésnek hideg rejtekében

Siet egy nagy Lélek - császárok szerelme,

Dicsőség gyermeke, hazája védelme!

Az örök végezés elragadja tőlünk, -

Ki, mi néki tetszik, rendelhet felőlünk.

Visszakéri ismét illy nagy teremtését;

Ki tartóztathattya fájdalmát, nyögését?

Ki állhat e setét sirnak küszöbére,

Hogy ott ne olvadjon szive keservére,

Hogy a hálaadás édes érzésével,

S a méltó fájdalom kinos gyötrelmével,

Ne csaljon reszkető cseppeket szeméből,

Mellyeket buzgóság sajtolna szivéből?

Látom Bellonának eskütt gyermekeit,

Hogy törli mindegyik könyvbe tölt szemeit,

Midőn Battyányinak elhült tetemeit,

Lelketlenül láttyák bajnoki kezeit

Heverni, mellyeknek gyakran intésére

Hullott az ellenség ezre ezerére...

Gyakran győzedelem véres dicsősége

Pillantásaitól függött nyeresége.

Ó és ez a bajnok, ki a szerencsével

Csak ugy bánt, mint gazda szegődött népével,

Ó ez nincs már többé! - elmult - fut előlünk -

Atyánk! - fő vezérünk! - hova tünsz el tőlünk?

Hiszem, midőn harcok dicső mezejére

Vezettél királyunk s hazánk védelmére,

Az halál, öltözvén tüzes mennykövekben,

Orditva repdezett a szörnyü telekben,

Szórta melletted is ezerszer szikráit,

S nem szaporithatá teveled prédáit.

Elaluttak rajtad halálos tüzei,

Megtompult mellyeden nyila, mennykövei:

S most a békességnek csendes kebeléből,

Ragad ki fiaid reszkető öléből! -

Igy nyög, igy sohajtoz, s lesütvén szemeit

Az ősz hadakozó hullattya könyveit.

A haza pediglen halottas innepét

Látván illy fiának, elfödözi képét

Gyászfátyollal; - halvány szine ijedségét

Jelenti, keserve mélly érzékenységét!

Rádől bajnokának bus temetőjére,

Sír! - nevezi! - hivja! - s könyvez tetemére! -

Vigyáz, ha még él-é, ere rugásából;

Esedez, ébredjen iszonyu álmából.

Hasztalan esdekszel! - nem láttya könyvedet,

Nem tellyesitheti most egyszer kedvedet;

Halhatatlanságnak szerencsés ölében

Nyugszik már nagy lelke méltóság fényében.

Feje felett lebeg vitéz koronája,

Fáradsága dija, érdem bokrétája,

Mellyet azon Isten készitett számára,

Ki őtet teremté nemzetek javára,

Ki őtet királynénk s anyánk trónusához,

Segéltségül adta boldog kormánnyához,

Ki őtet rendelé nagy József szivében

Erkölcs drága magvát ültetni lelkében.

Ugy van, boldog herceg, tied a dicséret,

Hogy most ég mellyünkbe buzgóság, szeretet

E fejedelemhez; - s minden örömkönyvünk,

Mellyet ennek áldoz hálaadó szivünk,

A te sirodra hull! - s ott hideg testeden

Gördülvén, elszárad atyai sziveden.