BECSKEREKI

„Verjen meg az isten, Becskereki!

Ne higyen szép szavaidnak senki,

Ne higyenek sugár termetednek,

Engem csaló fekete szemednek.

Elhagytam jó férjemet miattad,

S most fejemet véginségnek adtad;

Magam vagyok a vadon erdőben,

Testem lelkem árván, veszendőben.

Verjen meg az isten, Becskereki!

Ne hallgasson szavaidra senki:

Aki meg tud egy szeretőt csalni,

Soha nem fog az már hív maradni.”

Igy busúlt a szép fiatal asszony,

Maga ülvén egy kerekded halmon;

Hollóhaját szélnek eresztette,

Bús orcáját kezével fedezte,

S mint buvár a tenger mélységéből

Sóhajtások jöttek fel kebléből.

S mint a kislány pince gádorában

Ül, csábítás égvén orcájában,

Úgy ül úton-útfélen az estve,

Pirosra és haloványra festve,

A rablók és gyilkosok barátja,

Jók félelme, roszak bátorsága.

S szűnik már a szajkó rikkantása,

Nem hallik a harkály kopogása;

Csak gili búg magányos fészkében,

Csalogány zeng bokor ernyejében;

Fénybogártól ragyogó utában

Fut a kígyó tarka pompájában,

A levegő szabad mezejében

Leng az agg sas utósó röptében,

De a bagoly megereszti szárnyát,

A homályban kezdi országlását,

Rettenetes, hol a fényt elállja

Szárnyainak setét vitorlája.

S ki bujkál most a csere szélében?

Lova fékét tartva jobb kezében?

Széles kalap van nyomva fejébe,

Karcsú mente szegűl csípejébe;

Szűk nadrága, sarkantyús csizmája,

S szintúgy táncra peng a karikája.

Akárki, de fínom legény lehet,

Kényes, csínos, katonának termett,

S mit kereshet ez a késő vándor?

Szeme olyan, mint a fekete bor,

Szanaszét jár, mint Noé hollója;

Gazdájára többé semmi gondja.

Hogy az asszonyt látja üldögelni,

Abba látszik magát eltemetni,

De ijedve föltekint az asszony,

Csak hogy el nem ájúl a látványon,

S szegény bizonyosan elájúlna,

Ha a legény olyan szép nem volna.

S most így szól a jövevény hozzája:

„Mit busúlsz te, vad erdők rózsája?

Sohase törd búban a fejedet,

Meggyógyítom, ha nekem engeded:

Útas vagyok s szép piros orcáért

Élek-halok, szép asszony csókjáért.”

Így szólt, s fához köti sárga lovát,

A szép asszony mellé veti magát,

Vígasztalni kezdi szép szavakkal,

Kérlelgetni kedves ajándékkal,

Karcsú der’kát tartja megölelve,

S így szól hozzá csalfán hízelkedve:

„Kell-e, rózsám, gyűrü újjaidra,

Tarka kendő szép fehér nyakadra,

Kartonszoknya karcsu derekadra,

Piros cipő kicsiny lábaidra?

Kell-e, rózsám, barna legény csókja,

Kell-e neked lelkem gondolatja?

Hív szeretőd leszek mind halálig,

Uralkodom Pesttől Hortobágyig.”

Igy szólt, s mintha vásárról jött volna,

Portékáit bőséggel ontotta,

Kartont, cipőt húzott tarsolyából,

Tarka kendőt német szép gyolcsából,

És közűlük, amint egyet rázott,

Aranygyűrü s hópénz karikázott.

Elámult a szemfényvesztő kincsen,

Azt sem tudta melyikre tekintsen,

S így szólt szíve vágyát eltitkolva

A szép asszony nekibátorodva:

Nem kell nekem gyűrü újjaimra,

Tarka kendő sem fehér nyakamra,

Piros cipő sem kell lábaimra,

S kartonszoknya karcsu derekamra;

Hajh de kell a barna legény csókja,

Kell lelkednek minden gondolatja:

Hív szeretőd leszek mind halálig,

Veled járok Pesttől Hortobágyig.”

S a legény most leveszi kalapját

Omló haja ellepi két vállát,

S kitündöklik mint a hold világa

Haja közűl ifiú orcája.

S ki volna más, mint te, Becskereki?

Nem örűl úgy, mint az asszony, senki;

Fölijedve borúl el nyakába,

S vígan néz a setét éjszakába.

Hamis huszár vagy te, Becskereki,

Rajtad még az ördög sem tenne ki;

Majd mint a szél nyargalsz a pusztákon,

Tagjaidon lobog fehér vászon,

Be-beülsz a bugaci csárdába,

Nagyot iszol világ boszujára;

Majd öltözöl úrfiak módjára,

Kényes-nyalkán sétálsz a vásárra,

S ami szép és drága portékában,

Ami jó van, s legel a pusztában,

Mihelyt szádnak szemednek megtetszik,

Átkozott kezeid azonnal megszerzik.

S nemcsak marha, portéka kell neked,

Majd megvész a szép asszonyért lelked;

Azokat is rendre csalogatod,

S ha megcsaltad, odahagyogatod.

Gonosz kalmár vagy te, Becskereki,

A vármegye nyomodat rég lesi;

Nem szereti gazdálkodásodat,

Vigyázz, kötél szegi még nyakadat.

Beteg sem léssz, mégis meg kell halnod,

Kettős oszlop között fennakadnod,

Lábad alatt tüskét kerget a szél:

Megtalálod, amit nem kerestél.