BEDŐ.

»Hosszú az est, kis házikóm

Csendes, mint a szomjú malom;

Én Istenem, bizony megöl

Elébb-utóbb az únalom!«

Kiált nagy álmosan Bedő,

A negyvenéves agglegény;

S hatalmas ásitás után

Nyikorgó ajtaján kimén.

Meddig? hová? előtte is

Még az titok, de csak halad,

Mig egy ház ólmos ablakán

Ő kandisága fennakad.

Benéz... a kandalló körül

Vígan zeng a leány-dana;

Zenét ily furcsa hangszeren

Kedvetlenűl ki hallana?

Bedő a víg fonóba lép...

Körben ül a leány-sereg,

Holott, a fürge ujjakon,

Dal s tréfa közt orsó pereg.

Ha szál szakad: - sokszor nem is -

Elejtik a pajkos kacsók,

S a macska-gonddal elleső

Legény váltság-jutalma: csók!

Bedőnek tetszik a világ...

Jár a fonóba rendesen:

De oh sziréni csábzene!

Torkára forr keservesen.

Mert hogy Kató fortélyosan

Nyakába varrta jó magát,

A fergeteg bérelte ki,

A jó Bedő csendes lakát.

Most durcás, majd szörnyen darál,

A pernek vége hossza nincs;

- Nem-zsémbes asszony, Istenem,

Beh csókolandó házi kincs! -

Bedő hajnalba’ már szökik...

Könnyűl, ha a mezőre hajt,

De len- s kender-vetés előtt

Méregbe jő, s szörnyűt sohajt.

Százszor tekint kötél után,

Végét ohajtva untalan;

De attól - tán a len miatt? -

Legyőzhetlen iszonya van.