BÉRC ÉS LAPÁLY.

»Hallgassátok meg szavunkat,

Akik fenn a bércen laktok!

Holott köd jár, rövid a nyár,

Közel felhők méhe csattog;

S megfelézi a fukar föld,

Mit a szorgos kéz belévet:

Nappal terhes, éjre félős; -

Iga, tengés, kín az élet.

Fogadjátok meg szavunkat:

Szálljatok le a lapályra!

Termő partok közt foly itt a

Folyamok gyors, népes árja. -

Gazdagulni, boldogulni

Vár a sikság, a fenyér lenn;

Jertek, jertek lakni hozzánk,

Legyünk egy són, egy kenyéren!

Nyereség lesz együtt élni -

Mély aknában kincset ásunk,

Öszveszántjuk mezeinket,

És közös lesz garmadásunk.

Tér vadából, tó halából

Meg nem csonkúl a jogos rész;

Egy pohárból isszuk a bort,

Mikor szivünk bánatos lész.

Jegyet hordtok, s ez mutat most

Makacs, érdes, elvonult fajt:

Kemény erkölcs, durva köntös

Lágyul, enyhűl s finomul majd.

A szilaj fiú lovag lesz

S hó nyakára a magaslat

Megszelídült vadgalambja

Selymet illeszt, gyöngyöt aggat.

Megmutatjuk városinkat,

S bámulat visz rajtok által;

Bennök minden szép, merész, nagy,

És határos a csudával!

Láthatjátok csarnokinkat

Uszva fényben, rakva dísszel

Hol zaj, illat, lakma és élv...

Melyet boldog aki ízlel.

A világot, nagy világot

Mi fedezzük fel tinéktek,

Új a lég is, új a föld is,

Melyet szivtok, melyre léptek!

Mért kövön, mohon sanyargni?

Ülni szűk völgy börtönében?

Jertek a lapályra lakni...

Itt az élet, itt az éden!«

»Értjük: a sík mily derüs, dús; -

A folyam bő, népes és gyors;

Mennyi áldás, fény, dicsőség!

S mindazt birni: kedvező sors;

De közöttünk nincsen, aki

Kérje nyiltan, lesse titkon;

Itt kivánunk élni, halni

Hegyeink közt, halmainkon!

Jó nekünk a régi erkölcs,

Büszkeség az ősi bélyeg,

És a köntös, mit apáink

Ránk hagyának, viselének:

Szép az ifju arca, bátor

Nap elfogja, szél kifújja;

Hadd legyen csak vadvirág, lomb

Lányainknak koszorúja!

A sovárgott boldogságra:

Sok és drága, mind kevés még:

Életünkhöz, örömünkhöz

Több van annál: van elégség;

Szives munka díja, haszna

A barázdán visszatérül,

Érett gyümölcsöt hullat a fa,

S méz csorog le törzsökérül.

Birjátok a cifra várost!

Minket nem von csarnok, oszlop,

S lázas óra, mit a dőre,

Az éjből a nappalhoz lop;

Nem sovárgunk kényelemre,

Sanyar, tűrés szokva nálunk,

Szokva harc, vész; - reng az erdő,

S nyugodalmas benne álmunk!

Olyan édes a mienknek

Tudni e tájt, völgyet, ormot!

Hű védelme, hő szerelme

Sziveinkkel egybeforrott.

Rázkodjék meg bár az ég, föld,

A hegy a rónára dőlve:

Senki meg nem hűt iránta.

Nem szakaszt el semmi tőle!«