BEREGSZÁSZ

A lomha Vérke partján, jó pásztoremberek,

Egyetmást emlegetvén, pipázva ültenek;

A csendes nyári éjben tisztán sütött a hold,

Szélsöprött udvarában egy szál felleg se volt.

S fehérre bémeszelvén tetöit és falát,

A távolabb Beregszász feltünt az éjen át,

Honnan nyersen kivágott az őrkakas szava. -

S élesen felsikoltott a rendontó kasza,

Szíszegő fütyöléssel futkosva élein

A kaszafén, a rétek távol vidékein.

Amelyet a serény pór nehéz igába fog:

Kérőzve meghevert a fejér szarvú tulok;

Mig csürkin, a falánk ló, béklyót csörgetve járt,

Porcogva foghegyelvén a lóherés határt.

»Nem így állt e vidéken

Régenten a világ!

- Egy éltes pásztorember

Mélázva felkiált, -

Amikor még, az egymást

Érő falvak helyett,

Nagy földön pusztaság volt,

S a vizparton berek.

Itt hízott gömbölyűre

A jóvérű csikó;

S nem egykönnyen szorult be,

Midőn lehullt a hó.

Hát még a zöld mezőben

Legelésző gulyák...!

Hejh - mondom - hajdanában

Máskép állt a világ!

Kik lakták hideg őszig,

A messze nyúlt gyöpöt,

Volt egy vigkedvü pásztor

A többiek között:

Szásznak hitták az embert,

Tréfálva szüntelen,

A vén csont azt se tudta,

A bú mi fán terem.

Megérzé már két dűlő-

Földről a bor szagát;

De a gáton legény volt,

S nem huzta el magát.

Ha összement, bogárzott,

S ezerfelé szaladt

Deréknyárban a jószág:

Megállta a sarat.

S ha olykor összekaptak

A pásztoremberek,

És kard ki kard! zajongva

Egymásra törtenek:

Szász közbe jőve, szent volt

A béke általa;

S máskor a táncingerlő,

Ha kellett, ő vala.

Egykor delelt a jószág a bokrok enyhiben,

S elszenderült subáján Szász pásztor édesen;

De morgó lárma kelt, mely a berket áthatá,

S a szunnyadót, riadva, talpára ugratá.

Hát, mint a barna felleg, mely mennydörögve jő,

A szomszéd csorda kormos bikája tört elő;

De más kegyetlen állat, Szász nyájából, viszont

Az ellenség szavára választ ad és kiront.

Bömbölve nézte egymást a két viaskodó,

Tajték szakadva száján, mint a fáról a hó;

Vastag kötélnek hinnéd a feldagadt eret,

Mely szűgyin és nyakában duzzadva lüktetett.

Szemén mely vérbe’ forgott, szilaj düh lángja gyult,

Mig bolytos farka csiklós tekercsiből kinyult;

S első lábával a port hányván az ég felé,

Még távol, már előre nyakát meg-megszegé.

Most a két bús bikának türökje, homloka,

Dühöngve összeütvén, keményen csattoga;

De társát a berekbe tolá egyik korán,

Mig barna vér patakja csordúla meg nyakán.

S a vér látása jobban felgyújtva a dühet,

A bokrok közt megújult a véres ütközet;

Az összevágott homlok szolgálva tengelyül,

A két veszett csatázó forgott körűl, körűl.

Kiöltött nyelve kéken, hosszan függött alá,

Hátán a szőrt mikép a sertét felborzolá;

Hasadt körmét gyep és föld veré sürűn tele,

A port magasra hányni nem tudta már vele.

Elfulva mindenik már, nem bőg, csak nyöszörög.

Tövén vér serkedez fel, ugy csattog a türök;

Miglen a Szászé el nem veré az idegent,

Hogy szégyenében búsan bömbölve visszament.

S mely kotródott a hosszú viaskodás alatt:

Az ütközet helyén nagy kerek gödör maradt.

Szász a bikára sujtá

A görbe sombotot,

Mely megcsördűlve szarván,

Lassan elballagott.

Szász fejcsóválva állt meg

Most a gödör felett,

S mi volt, mit oldalában

Egyszerre észrevett?

Széles, rozsdás vasabroncs. -

Szásznak se kelle több,

Nagy kése hasgatásán

Tágúla szét a gyöp.

És addig ásta, véste

A föld rögét, porát:

Abroncsos oldalával

Mignem kitünt - egy kád.

Abroncsa rozsdaett volt,

Dongája korhatag,

Behorpadt volna egy jó

Ökölcsapás alatt;

És amint bizgatá Szász,

- Remélve, nyugtalan -

Lábáról majd leverte

A ráomolt - arany;

Mely a kádból csak ugy dőlt-

Kinyomva oldalát,

Mig szeme-szája Szásznak,

Bámultában elállt.

Magához térve később

Ijedt örömibül,

Amint csak torka szolgált,

Kiáltozott körül:

Elő hé! merre vagytok!?

Jertek csak! mi dolog...!

S a számos pásztorember

Együtt álmélkodott.

De majd dologhoz láttak

Ugyancsak lelkesen,

Sütött bár a tüzes nap

Sugára mérgesen;

S a kád a föld öléből

Amint kivéteték:

Megtöltve színarannyal,

Hat volt körülte még!

A nagy kincsből, a helyre,

Melyen találtatott:

Rakának a folyónál

Elsőbb is templomot;

S kiirtatván tövestől

Körülte a berek:

Ott települtenek le

A pásztoremberek.

És a vének beszéde

Maradt firól-fira,

Miként épült a város

A Borzsa partira;

Mely, minthogy Szász a kincset

Berekben lelte fel:

Emlék gyanánt, Beregszász

Nevet kapott s visel.

Az egyház, melyről a mult idők regéje szól,

Nem rég emelkedett ki gyász omladékiból;

Ez, melyre a magyarnak a lengyelek keze,

Kölcsön fejében egykor jó leckét jegyeze.