Bertának

Hova menjek, meneküljek?

Hogy ne lássam gyötrő képed?

Hasztalan futok, kerüllek,

Semmi sem bír már tevéled.

Mint az égő hadi gálya

Minél jobban siet partra,

Belsejét emésztő lángja

Annál inkább terjed rajta:

Rajtam sem segít már többé

A ködös, a mesés távol.

Bűbájod csak ingerlőbbé

Varázsolja kacér fátyol.

A csodaszép május hóban,

Mikor a zöld erdőn járok,

Szemeiddel hát nem onnan

Integetnek gyöngyvirágok?

Csak rád emlékeztet a nap;

És az éjben, a sötétben,

Mikor minden mélyen hallgat,

Egyedül... ah akkor épen!

- Elmegyek kétségbeesve

Uram bocsá! szentegyházba,

Percnyi enyhülést keresve;

Mind hiába, mind hiába!

Karcsu márványoszlopokról

Gondolatom hozzád téved,

Álmodozva karjaidról,

Melyek szintén oly fehérek.

Oly fehérek s épen oly szép

Gömbölyűek, oly kemények

S hidegek is szintazonkép...

Tőlük mégis majd elégek!

Hogy fohászaim - oh, botrány!

Vágyaimtól meggyuladnak,

S a pirongó szobrok arcán

Lángnyelvükkel csókolódnak.

Míg az egyik szent kezében

Korbács lesz az olajágból,

S mint bélpoklost hevenyében

Kikerget a szentegyházból...

S én rohanva lábaidnak

Oltárához, összeesten

Ott könyörgök, esdek - ah csak

Ne kacagnál oly kegyetlen!...