BERZSENYIHEZ

Hogy jambusimra gáncs fog szállani,

Előre láttam! ők az iskola

Törvényeit bátran általszökdösik.

Becsűlik a törvényt, de csak ha jó;

Becsűlik a példát, de csak ha szép.

De kell-e törvény, kell-e a szépre példa?

S nem-széppé a szépet s a rútat viszont

Nem rúttá, e kettő kénye tészi-e?

A babonának reszkető fia

Nem lát, nem hall; tanítják, s ő hiszi.

Homér hatosban zengi hőseit,

Úgy érti mesterétől, - s a hatos szép.

Murány rotyog, totyog, potyog, szotyog;

És minthogy összefűzte Gyöngyösi,

Ím a rotyog, totyog, potyog, szotyog szép.

Két kurta egy hosszat ád. Tehát, csak értsd:

„Remegő nyulakat, avagy bitang darut a hurok...”

Mert ezt Horácban így lelé; pedig

Ő füllel, újjal méré hangjait,

Fület-varázsló zengzet, szép iambus.

Nyilván ez is szép jambus lesz tehát,

Mert törvény ellen nem kél pártosan:

„Te, szerelem! eleget epedek; eleget iszom az üröm...”

S szebb, mint a gunyolt Accius sorai!

Daykának édes zengzetű dala:

„Homályos bánat dúlja lelkemet;

Talán újúlnak régi szenvedésim,

Talán tündér előre-érezésim,

Rémítnek?...” rosz; mert másod és negyed

Fogásiban az első tag hamis,

S középben a vers ketté nem hasad;

S így Dayka ügyetlen s lomha verskovácsló.

Nem vétek, hogyha Virgilben s Homerban

Négy sponda lép négy dactylus helyébe;

De Dayka a másod és negyed fogásra

Spondát ne végyen. Ők a harmadik

Cikkelyben általszökdösik gyakorta

A nyúgalom pontját, és mentek érte:

Pert vonz fejére Dayka ezt hogy teszi.

Oh, marhalelkek, méltók vonni igát,

Mert fül helyébe féket kaptatok; -

Hányszor fakaszta már dongástok engem

Szelíd kacajra, hányszor már epére!

Mi tészi verset verssé? „Szózatosság.”

S mi ezt? A hosszú s a rövid tagok

Arányos és kedveltető egyezése.

Vers ami a fülnek, hol tág, hol szoros

Törvény szerint, nyújt bájt, s a holt igébe

Hizelkedő zengéssel éltet önt;

S a nyűgöt, mely közt kényesen lebeg,

Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.

S így Plautusnak s Terencnek rendei,

Bár szűk bilincsre verve nincsenek,

Füled gyönyörrel s játszva verdesik.

így jambusom, ha páros öt fogásin

Úgy ejti kurta tagjait, hogy ők

Utól ne álljanak, s ha véghelyén

Nehéz ütést nem bukdostat; keményt

Kettős röviddel ütni ő nem szeret;

Komoly dalának bátran járja táncát,

S az iskolások feddésit kacagja.

De nem talál helyt minden mindenütt.

Az boldog, akit nyájas istene

Keggyel vezérel a saját nyomon.

A verselés legrégiebb neme

Az volt minálunk, melyen vén Tinódink,

Szikszó borától fűlve, dúdola.

Rest és siket vers, mely hat párja közzül

A sort középben kétfelé hasítván,

Csak eggyikének adja gondjait,

És mégis oly, hogy tapsolást remélhet,

Ha ihletéssel énekeltetik,

És a vezérrend két utóbb csapását

Selypűl nem adja vissza a többiben:

S házát s hazát, és szállát meg valát,

S vagyont s hagyjont nem toldoz együvé.

Az adva, rakva, kapva lél kegyelmet,

Mert kedves olykor még a tompa hang is.

Elhalhatatlan fényt ezen nyere,

Ki majd dicső ősének hős elestét,

Majd a kemény lány csüggesztésit dallá,

S egünkön Zrinyi csillagként ragyog.

Kevésbé könnyü mint volt Gyöngyösi,

Jóval tanúltabb, s fentebb szárnyalásu.

S e versnem hordja Zrínyinek nevét.

A Tiberis s Ilissus szép leánya

Sylvesterünket fényesb útra hívá.

Magasb kecsekhez szoktatott fülét,

Hogy értse nyelvünk szózatosb folyását,

Nektáros ujjal ő illette meg,

S más húrokat vont zörgő karvasára.

Fülelt a tér, füleltek a tetők,

S Tihanynak játszó lánya felkapá

A kedves hangot, s sokszorozva vitte

Tátránknak égbe nyúlt szikláihoz,

És aholott az Olt siet vizét

Az Isterével egyesíteni.

De a Hellenis a rekedt koboz

Nyivását kedvelő sereg között

Még nem talála érzékeny tisztelőt,

S jobb korra várva, nyúgalomra dőle.

Ráday költé fel azt hosszú altából,

És Pécelének zöld árnyékiban

Titkos szerelmek űzésére hajtá.

Itten lopá el a szerelmesektől

Egy pór zarándok lantjokat. De Zeüsnek

Szelíd leányi tűkkel kergeték

Boszús halálig a tolvajt, s kezében

A szózatos lant tompa hangot ejte.

Rajnis, Szabó s Szabóval Révai

Nyerék meg azt a kedves éneklőtől,

Ki őutánok egyre sem mosolygott

Még édesebb, még bájosabb kegyével,

(Mert a dagály nem fenség) mint Virágra.

Sok a meghitt: a választott kevés.

Az ének és a vers ellenkezésben

Allottanak mindeddig. Az rövid

Ütést adott emennek hosszújára;

És amidőn ez megszökött, amaz

Balúl hosszúra tátogatta száját.

S így a tudom majd túdom, majd tudóm lőn,

S a lányka mézes ajkát a zsolozma

Hamis hangzások ejtésére kínzá.

Hermesnek békebotját Ráday

Nyújtotta el a két versenygő felett;

S ők, mint a kígyók a boton, legottan

Szerelmes összeölelkezésbe keltek,

S visszálkodásuk harca véget ért.

S most a magyar dal már görög kecsekkel

Dicsekszik, és a nagy békéltetőt

Hermione hálásan tiszteli.

Nyert a magyar dal, amidőn görög

Tetőkre léptetett. De veszte a régi,

Midőn új éket raggatának rá.

A lagzisoknak részegült cigányaik

Tibullnak mennyei kellemű leányát

Piros csizmába bújni kényszeríték,

Hogy cincogásaik mellett a Homer

S a sánta Musa táncát lejtegetvén,

Patkós bokáit összecsattogassa,

S a csürhe nép közt vad kacajt röpítsen.

A részegeknek tetszik e veszettség;

De akinek szent tűz hevíti keblét,

S Hellasnak istenségit tiszteli,

Az átkot-vonszó helytől futva fut,

S a farsanglás szentségtörő bohóit

Adrasteának boszujára hagyja.

A Zrínyi kobza két pár húrjait

Egy párra szállítá le Bessenyei;

Azért-e, hogy négy eggyezőt keresni

Kifárada a szűk nyelvben? vagy mivel,

Prolkrustesi ágyként, a négy rend köre

A gondolatnak, hogyha kurta, nyújtást,

És hogyha hosszú, nyesdesést parancsol?

Az örsi öreg nyirettyűs, s Barcsai,

Rokon nagy lelkek, összeforrt barátok,

Verseik kidolgozásában nehézkék,

S eltelve mégis végtelen kecsekkel,

S magyar lelkeikben halhatatlanok:

És, aki testvérének sírkövét

A bánat ágával foná körűl;

És aki Cídet hozta tájainkra,

És Ányos, eggyütt indultak vele.

Körűlök elbájolva gyűle fel

Egy dőre pórhad, s minden hangicsálást

Zengésnek véve, mint a tók lakói

A fülmilének csattogása mellett,

Rekedt szavával dong, kong untalan:

Pirult a büszke Pieris, s helyére

Nyomván a hulló pártát, títeket

Szólíta fel, honom nagy díszei:

Kisem, te Berzsenyim, s Rózának boldog férje

S kevély örömmel lépe társai közzé.

Barátom! Orczy s társai már avúlnak;

Avúlni fogtok egykor majd ti is!

S mint a te fényed vet homályt Bugacnak

Szent dallosára most: úgy zengi majd

Az unokának egy újabb Virág,

Egy újabb Dayka szózatosb dalát,

Mely a te lantod édes énekit,

És amit istennéje súg Kisünknek,

És Himfy zengett, elfeledteti.

Mi még hajnallunk, s távol a határ!

De nem lesz oly kor, mely a vak tudatlan

S a pöffedt kancsal bölcsnek boszújára,

Ki títeket nyelvrontóknak szidalmaz,

Mint Marsyas azt gyáva lantolónak,

Kire ég, föld, s még a poklok is, fülelnek,

Neved csudálás nélkül emlegesse.

S mint én irígylem „két rőf pántlikáját”

És a „nyomorgó csárdát” Orczytól:

Akként irígylik majd „Psychéd” neked

S amit hazádnak szent szerelme zeng.

Amely leány énnékem a legelső

Sonettet ihlé nyelvünkön, Somogy

Venusiumának szózatos hattyúja,

A te éneklőddel megmérközni fél.

Ő nem leánya az aegis-csörtetőnek,

Nem egyik huga a Delphi szent urának,

Nem öltözött Cyprisnek bájövébe,

S a zengő páncél szárnyas táncait

Pallassal felhők közt nem táncolá.

Hol a Hegyalja látni örűl magát

A sullogó Bodrognak tűkörében,

Ottan akadt ő egyszer dallva rám,

Befutva Eosnak lángsugárival.

Mint hűltem el, s oh mint levék oda,

Midőn megláttam! Inte, hogy követném,

S követtem őtet. S amint e zavar

Lassúlni kezde keblemben, s az élet

Szózattal együtt tére vissza, kérdém:

Ki vagy te, szép szűz? Lángoló szemed,

S e barna fürtös üstök, e szemérem,

S orcáid színe, s e varázs kecsek,

Benned honom szép szültjét sejtetik:

De barna, fürtös üstököd virágai,

S a hang, mely édes ajkidon lebeg,

S egy mondhatatlan báj, melyet szemem

Még eggyikén sem láta szépeinknek,

Külföldinek mutatnak. Ah, ki vagy?

Csudállak és szeretlek!

S a leány

Mondá: Nevem Xenídion s Etelke.

Báróczy volt az ápolóm, az új

Szép Atticának méhe. Ő tanított

Engem szemérmes-édest selypeni,

S távozni a durva nép beszéditől,

S nevetni a durva nép vad gúnyait.

Kis énekem, mely hozzád elhatott,

Külföldnek éneke. Hallottam a

Quirina, s a szép Maeonis dalát,

S amit Torquata, s Louison s Goetchen zengtek:

S pártáik elhúllott virágaikat

Pártámba fűzöm e völgy díszei mellé;

S kényem szerint eldallom bérceinknek

Mind, amit tőlök eltanúlhaték.

Így bánt Quirína a Maeonis dalával;

S Virgil s Horác Pindarnak és Homérnak

Virágaikból fűztek koszorút

A föld nagy asszonyának homlokára.

Csak a butát rettenti, ami még új,

Külföld termése volt a rózsa is;

A múvelés belföldivé tevé,

S hespéri eget szítt e tetők gyümölcse.

Jer, halljad lantom zengzetét. Ne kérdd:

Mindég enyém volt-e? Most már enyém.

Ne kérdd: törvénnyel egyez-e, nem-e?

Egyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.

A kellem istennéit engeszteljed:

Nyert, akinek kedvellik áldozatját.