BESSENYEI GYÖRGY MAGÁHOZ

Ki vagyok? mi vagyok? merrül s mibül jöttem?

Hol voltam? s hogy esett; hogy világra lettem?

Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok

S élek, melynek útján szüntelenül halok:

Létemet táplálván testemet emésztem,

Élni törekedem, s életemet vesztem.

Gyötrelmek közt vigad szívem a veremben,

Fájdalommal öröm így laknak szívemben.

Halandó sorsomat ekként ha szemlélem,

Benne szabadságom rabságával lelem.

Hányszor kell érezni változásaimat?

S hogy kerülhessem el hányattatásimat?

A történeteknek veszélyes tengerén

Egy kis tűz vezérel, hogy futhassak térjén;

Ennek világánál sok oly kőszálakat

Kerülök, hol mások lelték halálokat.

Nézek, gondolkodom, bujdosok, reméllek,

Járok, ülök, mozgok, s nem tudom, hogy élek.

Testemben hánykódik valamely valóság;

Lélek, elme, tűz, ész, millyen világosság!

Nem tudom érteni; formája, sem színe

Nincsen, melybe létem valamit meghinne.

De mégis jól érzem küszködő munkájit,

Nem győzvén csudálni kiterjedt csatáit;

Örökös élettel biztatgat létembe,

Ámbár raboskodik fájdalmas testembe.

Így az ég, föld között szüntelen hánykódva

Nyögök s majd nevetek, élvén sohajtozva.

Felettem kékellik az égnek térsége,

Reng alattam gyakran e földnek mélysége.

Örökkévalóság kiáltja lelkemet,

De halál árnyéka fedezi testemet.

Érzékenységimnek rabságában vagyok,

S mindenkor ezeknek kezek közt maradok.

Minden semmivé lész, látom e világban,

S elmúlok magam is, jól érzem, voltomban.

Csak az Isten maga örökös igazság;

Többi mind szenyvedés, árnyék s mulandóság.