Bessenyeinek [3]

Szépen gondolkozol természet sorsáról,

Szépen Prometheus éltető lángjáról; -

Örülök, hogy nyögő szived homállyáról

Mosolygó fényt küldesz érzések honnyáról.

De tudom, rövid lesz szived nyájossága,

Megszomoritt ismét véred bágyodtsága,

S elsüllyesztvén elméd mélységes nagysága,

Felvesz karjaira Jung szomorúsága.

Elmégy akkor Hoang sárga fövénnyeit

Látni s Confutzius hibás törvénnyeit;

S onnét áltol uszván Styx setét vizeit,

Letörlöd Orfeus hivének könyveit.

Mindent összefutol tudomány szárnyain,

Csudálkozol Peru s Paraquár sáncain, -

Elmélkedsz Epiktét s Lock tudománnyain,

Kik ég felé tünnek eszek kormánnyain.

De mit nyersz végtére mélly gondolatiddal?

Csatába jön szived bús indulatiddal, -

S Gellért tetejére ülvén muzsáiddal,

Jajgatol Hunyadi s Buda játékiddal.

Hányszor, midőn Zefir pihegő szárnyával,

Röpdöz ablakodnál estvél homályával,

Búra fakad szived hegedüd hangjával!...

Mintha Mohácst látnád magyar nap nyugtával!

Sirva játszodozik a szél hangjaiddal,

Nyög a levegő ég sohajtásoiddal!

Ki is nedvességét bus fogásaiddal

Harmatra olvasztya, s könyvez nótáiddal!

Szomoru barátom! álld a végzéseket,

Kik már ugy rendelték nagy teremtéseket,

Hogy egy csak kacagjon, más lehelléseket

Borult szemmel tégyen, s irjon bús verseket!