Beszélgetés Beethovennel

„Mester, piros köd száll az őszi tájra,

Mester, csukódnak, nyílnak börtönök,

November van, s a forradalmak árja

A földön végigsöpör, dübörög,

Órák alatt világok váltakoznak.”

„Nem érdekel. Én egy vagyok s örök.”

„A Szabadság, kezében véres karddal

A világ füstös színpadára hág,

Inognak trónok, hullnak koronák,

Hallod, hogy zeng a rettenetes kardal.

Királyokhoz az idő mostoha!”

„Én nem lehetek trónfosztott soha.”

„Nem így álmodtad Te is egykoron

Mester, dalba nem így öntötted-e?

A nép, immár egyetlen hatalom,

Béklyóit nem zenédben törte le?

Mester, dalod örök forradalom,

E harsonás kor a Te riadód!”

„Hozzám mérni ne merd a korcs valót,

A dalom zeng túl Időn, Életen.

Ha láng kavarja petyhüdt véretek,

Ha megdermeszt a fagyos félelem,

Ha bíztok, mertek, ha akartok, vágytok,

Ha ernyedten a félúton megálltok:

Ez mind bennem zeng; ez mind én vagyok,

Bennem zúg minden forradalmatok,

De minden, mi a ti szívetekben égett,

Tisztább lett, mert az én szívembe tévedt.”

„Mester, a világ könnyben, vérben, lángban!”

„A dalom zeng túl Időn, Életen,

S a dalomban örök vigasztalás van.

A föld lehullhat, mint fonnyadt virág,

S hervadt arcát a hideg csillagok

Nézhetik. Kilobbanhat a világ,

Mint egyetlen, magános gyertyaszál,

És rombadűlhet minden földön-égen,

De nekem akkor se lesz temetésem.”