BETEG-ÁGYON.

Ha, mint ellebbentett fátyol

Az életnek nagy titkáról,

Reszketőn és haloványon,

Rám borúl az örök álom:

Ne tegyetek koporsóba,

A mezőre vigyetek!

Kísérjen a kelő hajnal

S könnyü bárány-fellegek;

Hulló viráglevelekkel

Szálló illat takarjon el;

Elhunyó nap búcsúcsókján,

Csillagos ég boruljon rám;

S mint holdsugár, mely a hársfák

Nyíló lombjain pihen;

A csalogány lágy dalánál

Álmodozzam szeliden!

Még se, még se,

Le a földbe!

Ott az elzárt völgy ölében

Ássatok sírt majdan nékem,

Hogy ne tudjon a világ,

Hogy ne halljak semmi hangot,

Melyet bú, öröm sohajtott

Nyugtasson a síri ágy!

Csak a hű, a szeretett lyány

Látogasson, jöjjön hozzám,

Csak szelid szemének könnye

Hasson fennről síromba le;

Majd fölérez, majd megmozdúl

Szívem hamvadó pora,

Majd kinő, majd felvirágzik

Síromon az ibolya

S fog beszélni álmaimról,

Szerelmemről, bánatomról,

Mint ha ajkam dalt susog.

A lyány sir, szíve dobog,

Sohajtás kel ajakán,

De megenyhül s otthonában

Gyakran elméláz magában

És hiven gondol reám.

Mit beszélek, mit beszélek?

Zúgó erdők, magas bércek,

Édes szülőföldem!

Hadd nyugodjam erdők árnyán,

Hadd nyugodjam magas bércen!

Hol sas ébred, napsugár kel,

Felhő jár és villám gyúl fel;

Hol bokor, lehajló erdő,

Mintegy zöld Isis-fátyolt sző,

Mely alatt titkok pihennek,

Oltárán a természetnek;

Hol az ég is felindúlva

Olykor a földig borút,

S bűnös ember gőgös hangját

Mennydörgés kiáltja túl

S míg a völgyeken sohajt a gyáva bú,

Fenn a szabadság levegője fú.

Ott fekügyem én,

A bérc tetején,

Örökzöld fenyülombok alatt,

Ott zugja, dörögje a vihar haragomat

A haza romja felett siró dalomat!