Beteg kedvesemhez

Nyitott ablaknál álltam kedvesemmel,

Az őszi nap utószor még megállt

S betölte mindent oly szelíd özönnel,

Mint a szülő, ha haldokolva áld

És mint körűle mind elcsendesednek,

Oly néma lesz a szálló éj, felé

Csak a szél suttog - mintha a betegnek

Hogylétét résztvevőleg kérdené.

Halvány köd űl a földre, szürke árnya

Minden jól ismert tárgyat átbüvöl

Ábrándos rémek himbálnak bolintva,

Tündér liget épűl és összedől,

Zördűl a fák harasztja, borzad a szív,

Együttérzés borúlata fog el - -

S a néma gondolatra, mely gyötör, vív,

Közénk repűlő sárga lomb felel - -

Elsápadsz - tán a lombbal egyetemben

E szél arcádról rózsaszirmot ráz -

Meg elpirulsz - mitől? hiszen kívűlem

Pirosra arcod nem csókolja más - -

Vagy e pir arcodon csak őszi lomb-e,

Mely percnyi fényeért halált cserél - -

Az elbukó nap bíboros lemente

Virág, mely díszlik, hogyha halni kél? -

Nem, nem, neked, leányka, élni kell még,

Csak a haldokló ősz kábíta el.

Az veszhet - fénye, dalja elhagyá rég -,

De mennyit rejt még néked e kebel!

S miért választanád a más világot?

Az, míg nem ösmer, könnyen nélkülöz.

Én elfeledtem minden boldogságot

Kívüled - éltemhez más nem kötöz.

S ha meghalhatnék véled - óh, hisz akkor

Halál lesz élni s élet a halál -,

De ismét elmerengek a sohajtól,

Mely a virágot oly gyilkolva jár

Hadd, hadd tegyem be ezt az ablakot, lány,

S ne nézz az égre, írigy az s megöl,

Ha látja, hogy szemedben szebb sugár van, -

Nem engeded - - - Kebled keblemre dől,

Kéjjel szivod a léget és sováran,

Mint messzi hon felé - a holdba nézsz

Mosolygva szendén, mintha intne onnan

Jól ismert s mégis túlvilági kéz.

Ajkad némán mozog - szemed lezárod,

Az égbe int kezed, a reszketeg -

Távol harang szól - halvány hold világol -

Fagyos szellő sír - óh lány, értelek.