BETEG VAGYOK...

Mely visszazengett bút és örömet:

Hangos viszhang volt életem;

Jertek hozzám, akik szerettetek,

Még most beszélhettek velem!

Siessetek... mert nem sokára

Hiába lesz beszédetek;

Elnémul a viszhang... el én is,

S nektek többé nem felelek!

Leveles tölgy volt az én életem,

Felette zengő madarak;

Jertek hozzám, akik szerettetek!

Még csak van árny a tölgy alatt...

Ritkúl az ág, hull a levél, hull...

Ma-holnap mind alá pereg;

S a száraz fának nem lesz árnya,

Hol megpihenjen fejetek.

Lobogó tűz volt az én életem,

Fény és melegség lángiban;

Jertek hozzám, akik szerettetek!

A tűznek még parázsa van;

Be-behamvad parázsa is már,

Felszítom azt, fűtőzzetek!

Mert nem találtok itt ma-holnap,

Csak kihűlt hamvas tüzhelyet.

Reggel vagy estve van? Letűntek

A nap végső sugárai;

Oltsátok el hát a világot!

Nem kell engem virasztani...

Nyugodjatok le csendességben,

Majd szólok én, mikor megyek...

Eleget viraszthattok akkor,

Feküdjetek, feküdjetek!

Mi tenger éj...! mi hosszu órák...!

Az idő oly lassan halad;

Elfáradt talán már? Hogy is ne,

Hisz jár sok ezredév alatt.

Csak húzd ki hosszú barna vásznad

Oh éj...! hadd szokja meg szemem;

Mi vagy te az én éjszakámhoz,

Melynek csillagja sem leszen?!

Jertek be csak, jertek! - nem alszom -

Árnyképek, álmak, alakok!

Beszélgessünk... jertek idébb csak,

Valamit súgni akarok:

Mulassatok ma, holnap úgyis

Hiába lesz jövésetek;

Állhattok ajtóm-, ablakomnál:

Én többé itthon nem leszek!

Virágot ültettem tavasszal,

Halálukat megérem-e?

Enyém lesz-é hosszabb, ki tudja,

Vagy a virágok élete?

Ha én mennék el tán előre:

Ne bántsátok virágimat!

Halvány arcám nem lesz derűltebb

Halotti koszorú alatt.

Azt mondják: már az ősz közel van,

Aludni addig nem megyek;

Megvárlak, haldokló virágok!

Sárgán hulló falevelek!

Szép, nyájas őszi délutánon

Együtt hullunk le csendesen,

Olyan szép ősszel a bucsúzás,

S nem fáj úgy a halál se, nem!

Hulló levél közt megyek én el

A sír hideg lakóihoz,

Honnan az új lomb engem is majd

Tavasszal újra visszahoz;

Együtt járunk így mindörökké;

Mert én is lombbá változom!

Zöld galy leszek, úgy láttok engem

Már a jövendő tavaszon!

Ha meghalok, ne tégyetek

Fejemhez emlékűl követ;

De barna fejfa se legyen

Nyughelyemen,

Ez olyan bús, az oly hideg!

Hisz nem valék én szomorú,

Kínommal is víg voltam én;

Tűz és láng lakta keblemet

S megégetett!

Megégetett pályám felén.

Élőfa fejfa kell nekem,

Mely veszti, váltja levelét,

Síromhoz azt ültessetek,

Szánó felek!

Hisz én épen ilyen valék:

Öröm- s reményből koszorú

Árnyazta, rengte át ma főm;

Holnap lehullt, lehervada...

S mint téli fa,

Szivem, világom puszta lőn.

Siromhoz fát ültessetek,

Magasra nőlő fiatalt;

Hoz rá virágot, levelet

A kikelet,

A repeső madárka - dalt.

S midőn már senki nem sirat:

Ez harmatát rezzenti rám;

S mennél inkább felejtenek

Az emberek:

Annál jobban fog nőni fám!