BETHLEN ISTVÁN

A napba bámul sebtiben -

hűl már a langyos Balaton, -

árnyéka hosszabb a vizen,

mint ő maga a szárazon.

Rólunk nem tud, hisz rá sem ér!

S még száznál többen is vagyunk!

És éretlenül ér a dér:

savanyú szöllő az agyunk.

Elhullunk, mint az ő haja.

Hisz ott is, hol nem vágta gép,

földünk kopasz. Idestova

jöhet az új, parókanép.

Ezt, mikor éhen összeestem,

tisztes bosszúból verselém,

mert meghalok, de ő e versben

örökkön él e sártekén.