Biztatás

»Fiú, ne henczegj, légy szerény!

Költőben ez legfőbb erény.

Ma már nincs rendkivűliség;

Egyenlőség, testvériség,

Nil admirari a kor jelszava;

Nem is költő, ki nem demokrata,

S mellét bolondul, önhitten kivágva:

»Odi profanum vulgus« kiabálja.

Csak írótárs vagy, semmi más, fiam.

Egyenlőek vagyunk mindannyian,

S a ki a más fejére nőni áhit:

Üldözzük azt, gunyoljuk azt halálig.«

Parnasszus aljáról a sánták

A repülőknek ezt kiáltják;

S ha vélük sántikálni semmi kedved:

Csufolkodón rád nyelvet öltögetnek,

Szidnak titánnak és felhőivónak

S élczelve mondnak véleményt terólad.

Azért, öcsém, ha szállni vágyol,

A porba’ vergődők hadától,

Kérj engedelmet rá szerényen.

Mondd, légi útad, szárnyalásod

Csakis kisérlet, gyönge próba lészen.

Tudod te jól, hogy mennyit érsz s belátod,

Petőfik már ma nem igen születnek.

E józan kor csak epigont teremthet.

Nem vagy te más: viszhangja a nagyoknak,

Kiket most fendicsérnek, mert - halottak!

Egyetlen vágyad, képe álmaidnak,

Hogy a kortársak tetszését kivivjad.

Közöttük érzed legjobban magad;

Nem kell egyéb, csak ők tapsoljanak.

Müvészetednek nincs oly csinja-binja,

Mely sasszemüknek rögtön meg ne nyilna.

Szavuk szentírás, izlésük remek,

Ők mondjanak döntő itéletet...

Szóval: tapsára vágyol a tömegnek;

A népszerűség koszorúja legszebb.

Ha szemforgatva így beszélsz nekik:

Tapsolni fognak tintás kezeik,

S hozzá gondolják: »Szállj csak, nem sokára

Ugy is lepottyansz miközénk a sárba,

S tanácsunk akkor bölcs és kurta lészen:

Arabusul ki nem tud, ne beszéljen.«

De óh, ha látják, hogy szárnyad nem ernyed,

Hogy biztosan szállsz, bátran, egyre feljebb:

Előbb ámulnak, oszt’ méregbe jőnek,

S kezdvén belátni, hogy rászedted őket,

Boszút forralnak rögtön ellened,

S rád olvassák a bölcs itélete:

»Hogy képzelődik a szegény tatár!

Különb-e nálunk? Nem. Mi hát? Szamár!«

És ha ilyenkor le-leszállsz pihenni,

Közönyt mutatva állnak szóba véled.

S a kritikák is mind arról beszélnek:

Nem volt az repülés, nem vagy te semmi.

Azért, öcsém, szerény te még se légy.

Hadd szidjon az irói csőcselék.

Legyen szerény, kinek nincs más erénye,

A koldus hadd járjon kalap-levéve;

Te bontsd ki büszkén, bátran szárnyaid’,

A Parnasszus nem szűk veréb-kalit.

Hegy az, hová mankókon, szárnyszegetten

Felmászni lopva, titkon lehetetlen.

Hadd öltögesse nyelvét rád a dőre!

Ne pillants hátra, csak mindig előre...

Ezt suttogják Parnasszus árnyai

Annak, ki hozzájok birt szállani.