Bogárkák jó haláláért

Meghalt. Többet meg se moccant.

Összecsukta fényes szárnyát,

mint egy páncél szemfedőt,

mint egy haloványuló

zománcu kettős szekrényajtót,

melynek fénye érc, agát...

Két ujjam, mint két kis angyal,

jött el érte jobbrul-balrul,

koporsóba tette őt,

melynek falai magukba

itták rég-elgyúlt gyufáknak

maradozó kénszagát.

Ennyi volt csak könnyü pokla!

Az se zárta tán sokáig

foglyul a kis repkedőt.

Már a márciusi vizek

jöttek és a korhadt fán át

beszűrték az éjszakát.

Beszűrték az édes éjet

s boldog-meztelen maradva

a nagy Mindenség előtt

úgy cserélte csöpp husát

s a sáros földet, úgy cserélte

a világot és magát.

Kis testével, mely mig élt,

csak szállt és rángott ég és föld közt,

most a Végtelenbe nőtt

elvegyülve. S múlt a nyár

és telt az ősz, s a házak állán

tél eresztett jégszakállt.

S jött az új tavasz. S az évek

így suhantak. Én Istenkém,

ég és föld szövője, sződd

egybe minden bogárkádat,

engem is majd kedvesemmel

s szűrd reánk szent éjszakád!