Bojtár Bandi

Ég a nap az erdő fölött,

De hüvös van a csalitban;

Ül a szellő, a madárnak

Lélegzete is alig van.

Rózsabimbó feje hajladoz,

Meleg sugár édes álmot hoz;

Pihen a pillangó a fűben,

Csak az illat jár az erdőben.

Csak az illat

S a tüzes

Szerelem;

”Szivem, rózsám,

Mulass még

Énvelem!

Hideg a fű,

Selyemlágy,

Harmatos;

Minden hallgat,

De nem ránk

Hallgat most.

S mit törődjem

Az egész

Világgal?

- Telipiros

A szűröm

Virággal:

Szerelemmel

De telibb

A szívem,

Csak te, babám,

Te magad

Légy hívem.

Nem leszek én

Hűtelen

Te hozzád;

Ne iruljon

Piruljon

Szép orcád.

Csak az isten

Láthat itt

Bennünket,

És az isten

Tudja, hogy

Szeretlek!”

Szelid a fű, vadvirágos, de mégis

Leteríti Bojtár Bandi szürét is.

Fű, virág közt kígyó, tüske lehetne,

S Örzsikének, puha, gyönge - mindene.

Ha tüskétől egy csöpp vére hullana,

A nagy erdőt fölgyujtaná miatta!

Pedig a zöld erdő az ő tanyája,

Csak ott legel, csak ott javul a nyája;

S ha őneki se nyája, se erdője,

Földönfutó se lenne jó belőle.

Haj de nagyobb baj van immár,

A szilaj nyáj tilosban jár;

És a vadász rád lesett,

Szegény Bandi, jaj neked!

Ideje nincs szamócának,

És mit hallott?

Mintha epret szakítnának,

Olyan hangot!

Kőmeredt a fa levele,

Nem játszik a szellő vele,

És mi rengeti a galyt,

A sürűben mi sohajt?

Hegy, völgy mélyen alszik, hallgat,

Nincs nyögése vadgalambnak,

S halk de sűrűn mi dobog?

Talán szívek - boldogok?!...

És kiált a vadász hetykén:

“Ki a sikra hires legény!

Nem megmondtam idejibe:

Imádkozni se járj ide!

Mennyi kárt a nyájjal tettél,

A rongy lelked annyit sem ér!

Nagy a te hibád, igen nagy,

Adod ide a szűröd, vagy...”

Dagad, jár a Bandi melle,

De haragját türtőztette.

“Nagyságos erdőkerülő uram!

Könyörüljön most ez egyszer rajtam.

A szűrömet, a szűrömet

Azt nem adhatom, nem lehet!

Ami kár az erdőt érte,

Majd eleget teszek érte.

Eggyel-mással tudja, hogy

Szerit ejtem valahogy.

Ne kivánja cifra szűröm,

Nincs egyebem égen-földön,

Ez a járó tanyám, házam,

S ami több, menyasszonyágyam!

Mátol fogva ketten lakunk benne:

Azért kérem, ezt ne követelje.”

De a zord vadász nem tágit:

“Ha szűröd nem, úgy e lyányt itt

Beviszem az uraságnak,

Ez elég lesz majd váltságnak,

Sőt aztán a zálogot

Alkalmasint te kapod!”

És mindebből látható, hogy

A vadásznak ha nem is sok,

Egy kis esze mégis volt.

Hanem azért mégis megholt!

Mert nagy szerencsétlenségire

Bandinak meg helyén volt szive.

És sül a fegyver, villog a balta -

Elesik a vadász - halva.

Bojtár Bandi nagy búsan

Búcsút vett a nyájtól;

Búcsút vehet maholnap

Az egész világtól.

Összevissza, út nélkül

Jár-kel az erdőbe’,

Törött út vagy töretlen,

Mindegy már előtte.

Földre süti szemeit,

Talán azt vizsgálja,

Melyik út nem vezetné

Szomorú halálra.

Szól a rigó nagy vígan,

De ő nem azt hallja,

Mintha szólna messziről

A lélekharangja.

Játszadozik a gyepen

Sudaras fák árnya,

Azt gondolja, fekete

Éhes holló szárnya.

Éjszaka van, rejtőzik

Vadon sűrüségbe,

Leásná talán magát

A föld közepébe.

Mindig egyet álmodik,

Gyűlöletes álmot:

Falu végén fehér fán

Fekete virágot.

Homlokán érez hideg

Halálveritéket!

Érezi, hogy vére fagy,

De aztán fölébred.

Még az álom szelid volt,

A valóság szörnyebb;

Homlokára kedvese

Ejt keserves könnyet.

És tünődik, hogy mit ád

Ennek majd az isten,

Aki annyit szenved és

Kinek vétke nincsen?

Szegény! egykor ő lakott

Szíve közepébe;

Most helyette ott van az

Akasztófa képe...

Elmult a nyár, gyilkos hideg lett,

Dérré fagyott harmat, lehellet.

A lombos, erdős hegyorom

Most olyan száraz, fekete,

Mint a korom.

Egy csipkebokor-ágon

Kis cinegemadár szól,

Oly síró szomorún,

Akár azt mondaná:

Circumdederum!

Vaj mi lehet, mit ugy sirat?

Tán azt a szegény magzatot,

Ki Örzsike ölében megfagyott?

Az igaz, hogy furcsa egy történet,

No de jó egy esteli mesének.

Nem uj, nem különös valami,

Fájdalom, nagyon mindennapi.

És az olvasó, az egyik ásít,

Szép szelíden elalszik a másik.

Ah, de az én lelkemre járnak

Oly szomorú ijesztő árnyak.

A csillagok helyett, terjengő

Borújában az égnek,

Úgy tetszik, mintha temetési

Fáklyákat égetnének,

S a sötétkék felhők gomollya,

Mind fáklyafüst és hamu volna...

Fölijedezve a falevelek

Egy fa körül meg-megrezzennek.

S bár lelkemet a sejtés készti,

De nem merek e fára nézni...

És immár nem érzik rajta,

Úri-e vagy parasztfajta?...

Érdekesen haloványon

Alszik együtt mind a három,

S mintha nem is nyomná vétek,

Nyugodtan az égre néznek.

És a tilos erdő lett

Szabad temetőjük,

Falevélből könnyű a

Sírhalom fölöttük.

Nehéz felhő megkönnyezte,

Fülemüle megsiratta,

Sötét erdő elgyászolta...