BÖLCSŐ ÉS KOPORSÓ

Beteg anyától, nyári hőbe lettem,

Csöndes falún, hol se templom, se pap.

Beteg anyám szemét reámvetette

És bús sirásokban telt el a nap,

Néhány paraszt, ki üdvözölni jött el,

Csak könnyet látott a bölcsőm felett.

És harmadnapra árva lettem én:

Egy élet jött és egy elment, szegény.

Mondják: nem volt szemernyi élet bennem,

Halálszag lengett tömpe orromon.

Rossz szemmel néztek még a szolgálók is,

S meg is átkoztak halkan olykoron.

S egy évre rá a bús évforduláskor,

Mig gyertyák közt imádkozott apám,

A kisértetes viaszszinü estben

A bölcsőből egy rossz ládára estem.

A homlokomon ez a két barázda

Mély igazságban fogant szerzemény.

A szemeim a könnyezéstől mélyek,

Miként az átok szivem fenekén.

S amit tizenhárom éves koromban

A karjaimra először csavartam:

Az imaszijat félve vettem kézbe,

Mint aki ennen kriptájába néz be.

Ó, tiszteskorú agg igaz zsidók

És nyiladozó zsidó csecsemők,

Ott messzi, lenn, a Dráva folyó partján,

A sorsotoknak bús részese nőtt.

Az égig érő nyárfák szigetén,

Hol méla nesszel siklik el a komp,

Egy átok szállt át setét arcomon,

Amellyel éltem végig harcolom.

És vert szivembe kinok légiója,

Hegyes dárdákkal tép és ostoroz.

A napfény, isten édes-kedves napja,

Fájdalmat öl és keservet szoroz;

Mert sem emitt, se régi Izráelben,

Hol rabszolga volt mind, aki zsidó,

Mint én, nem hordott senki oly sebet,

Oly nyughatatlan vért s oly könnyeket.

És Bábel tornya alján, mit az égig

Akartak húzni a hitetlenek,

Nem volt oly síri a zavarodottság,

Mint szemekben, ha rájuk meredek.

Az én tekintetemet ki nem állják,

Mert szúr, mint halálvirág tövise...

A könnyek örök kútja vagyok én,

Felettem gyász van és semmi remény.

Jöttem közétek, mert el kelle jönnöm,

Izrael vére nemzett engemet.

Egy zsidó asszony sírja: születésem

És első csókja adta lelkemet.

Halljátok mind meg szám keserves szóját,

A véretek szól dalaimon át.

S ahol zsidót temetnek el egy sírba,

Gondoljatok rá: mi van itt megirva!

Az ember él, hűs porba’ vándorolva

S idegen dolgokkal zsellérkedik.

Egy téli éjjen felriad, sikoltva,

És miből lett?... ezen elmélkedik.

A porba vágyik vissza, melyen alszik

S amelyből lett s amelyből anyja lett.

És éjidőn keze a porba mélyed;

Ki mérheti föl a nagy mindenséget!

Hallelujázva olvassátok versem,

Mert én az Istent láttam egykoron.

Egy koporsón jelent meg égifényben,

Hogy igazitsa zord gyermekkorom.

Még zárt szemembe színt s erőt sugárzott,

Nyelvem hegyére sok drága igét;

Fölém emelte a napot s a holdat

S azóta szivem sir, de szám dalolgat.