Boldog idő

A bölcsek gúnyja, szenvedők siráma,

Nem bírják lelkemet lekötni már ma.

Mély bánat, borus eszme, ködös álom

Most nem az én világom.

Mélységbe lelkem most nem tud merülni.

Csupán repülni!

Mint a madár, ha meglegyinti szárnya

Röptében a víz felszinét, czikázva

Merűl a kék, napfényes levegőbe,

Dalát küldvén előre;

Ugy játszom én a búval most; regényem

Fönt jár az égen.

Sejtelmes vágyak ébrednek szivemben.

Siratni a világot semmi kedvem.

Mért járjak én alant a mély homályban?

Mért vonjam össze szárnyam’?...

Ragyog a nap; lángjátul majd elégek...

Óh, szép az élet!