Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,

van gyermekem és feleségem.

Szívem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.

Van kertem, a kertre rogyó fák

suttogva hajolnak utamra,

és benn a dió, mogyoró, mák

terhétől öregbül a kamra.

Van egyszerü, jó takaróm is,

telefonom, úti bőröndöm,

van jó-szivű jót-akaróm is,

s nem kell kegyekért könyörögnöm.

Nem többet az egykori köd-kép,

részegje a ködnek, a könnynek,

ha néha magam köszönök még,

már sokszor előre köszönnek.

Van villanyom, izzik a villany,

tárcám van igaz színezüstből,

tollam, ceruzám vigan illan,

szájamban öreg pipa füstöl.

Fürdő van, üdíteni testem,

langy téa beteg idegeimnek,

ha járok a bús Budapesten,

nem tudnak egész idegennek.

Mit eldalolok, az a bánat

könnyekbe borít nem egy orcát,

és énekes ifjú fiának

vall engem a vén Magyarország.

De néha megállok az éjen,

gyötrődve, halálba hanyatlón,

úgy ásom a kincset a mélyen,

a kincset, a régit, a padlón,

mint lázbeteg, aki föleszmél,

álmát hüvelyezve, zavartan,

kezem kotorászva keresgél,

hogy jaj, valaha mit akartam.

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

a kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban,

s már nem vagyok otthon az égben.