„Boldog vagyok”

Jaj, jól hallottam-e?

Van-e olyan vakmerő valaki,

Aki e végső világhervadásban

E kikelet-igét,

E kikelet-igét

Merte kimondani:

„Boldog vagyok” -?

Kislányom, mondd még egyszer.

Írd le nem egyszer, de százszor, ezerszer.

Írd, mondd, rebegd, ujjongd, kacagd, kiáltsd,

Dobd fel a szót

És dobd fel a szíved,

Mint szép, piros labdát a csillagoknak,

Amit a szférák zengve visszadobnak:

„Boldog vagyok”.

Ne bánd, ne szégyeld, ne törődj vele:

Ily agg világban illik-e vagy se.

Hadd fájjon s főjjön a világ feje.

Mondom Neked:

Ezt a te tiszta boldogságodat

Nem irigyelik meg

Sem az emberek, sem az istenek.

És érzed, milyen ragadós a szó?

Rám is ragad. - Az Isten is megáld:

Terjeszd el ezt a bűbájos ragályt,

Ezt a gyermeki, drága, szent dacot:

„Boldog vagyok”.

Jöttem végtelen temetőkön át,

Árnyak nyüzsögtek bennük: emberek.

Egy szót próbált formálni néma szájuk,

S tudták, hogy én is egy szót keresek.

Az igét, a kikelet-igét lestük

A világhervadásban.

És egymás ajkán hiába kerestük.

Mert nem volt bennünk sem hit, sem erő, -

Áldott, ki helyettünk is vakmerő,

S a zord estébe így beleragyog:

„Boldog vagyok”.

Világ vén kertjét dudva veri fel,

Bűn is, bánat is, halál is terem,

De mindíg gyom, és mindíg idegen.

S gyomlál a kertben szűz, örök erő

S virraszt az ifjúság s a szerelem.

Éva ne félj!

Csak mondd, csak mondd, csak mondd győzelmesen:

„Boldog vagyok”.