BOLDOGSÁG.

Hol vagy, hol vagy életünknek

Szép tündére, boldogság?!

Karjaidban kik pihennek?

Ajkaid kik csókdossák?

Fényes orcád néha-néha

Szemünk előtt megjelen;

Vagy csak a sziv álma képzel

Kétes ködben, fellegen?

Széles ország-út az élet,

És mi rajta vándorok;

Elfáradunk, elepedünk,

Vérző lábunk tántorog;

S boldogságért esdekelvén,

Mi előre jár szemünk:

Csendes kunyhó, vagy keresztfa

Közelébe érkezünk.

De a vándor a kis kunyhót

Elmellőzi botorúl;

Öntagadás-, türelemnek

Keresztjéhez sem borúl;

A csalképet űzve, annyi

Fáradalmat elvisel;

S meglepvén az éj sietve:

Az útfélen alszik el.

Voltam, ábránd! völgyeidben,

Hol szellő s lomb enyeleg;

Jártam, oh vágy! szirttetődön,

Mely szédítő s meredek.

Hű csók mézét szítta ajkam,

Koszorús volt homlokom...

S ha valék-e boldog akkor?

Ne kérdjétek, nem tudom!

Szív, oh szív! ha boldog vagy már,

Ha több kéj nem fér beléd:

Mi remegtet, mi nyom mint a

Fa harmatos levelét?

Ah, mért kell a boldogságban

Öntudatlan érzeni:

Hogy azt egy szempillantásban

El is lehet veszteni?

Mért van, hogy ha szived álma

Megvalósul s a tied:

A szép bálványt összetörni

Maga a szív úgy siet!?

Csábit, vonz a fátyolos kép,

Mely távolról int felénk,

Hogy megrontsa a kicsinylés,

Amit küzdve megnyerénk.

Zaklat a vágy, s űzve szívünk

Ösmeretlen tájakig:

Nem boldog, ha kéjt nem izlel,

Nem, ha azzal jól-lakik.

A bánatban örömet kér,

Az örömben bánatot;

Csendességből zajba vágyik,

S csendbe hogyha zaklatott.

S míg az élet, mint az égbolt,

Hol borongós, hol derült,

És megkóstol a halandó

Édeset és keserűt:

A végóra elközelget,

És szemét hogy béfogják,

Életén átnézve kérdi:

Mi volt hát a boldogság!?