Borbálához

Ohajtanám, egész világ

Hogy ossza hő szerelmemet,

Azt illatozza a virág,

Azt hirdessék a gyors szelek;

A napsugár, a csillagok,

Minden... némán csak én legyek,

Mert hogyha szólni akarok,

Szivem szorul, szavam remeg.

Óh, hogyha e csók forró léhe

Eltartana egy századot,

Melyet rejt, míg ki nem merítne

Minden bűbájt, varázslatot,

Ha karjaidnak ölelése

Mennyország lenne, kedvesem:

Remegnék, tán előbb telik le

Az is nálad, bár végtelen.

Néhány futó perc birtokom csak,

Amily futók, oly boldogok -

Mert e percekben századoknak

Üdve s egész egy menny ragyog.

Szeretjük egymást, kedvesem,

Szeretjük egymást végtelen,

S mégis csak búsohaj,

Mi játszi dal s rózsák helyett

Végigzokog utunk felett,

Mint sorstól gunykacaj.

Szivem, mint elkényeztetett

Gyermek, sohsem elégedett;

Többet, többet ohajt -

A félbírásnak kínja öl,

Fut a jelen, jövőm gyötör

S felhőt fölémbe hajt.

Te meg, mint félénk röpke méh -

Egy árny, egy semmi jő elé.

S azonnal elriad -,

Bezárod nyíló kebledet

A sugárnak, mely éltetett,

Egy hűs szelet miatt. -

Ha majd e dús kor elveszett,

Mosolygunk önmagunk felett,

Hogy oly balgák valánk;

De e mosolyban könny ragyog.

És a világ kacagni fog,

Melyért azt áldozánk.