BORICS ÉS PREZLAVA.

Anyám! fontos hir hoztak kémeink:

István elköltözött apáihoz;

A féktelen tivornyahőst, kalandort,

Barátcsuhában lelte a halál.

S igy élte, holta gyarlóság vala,

Feleljen ő mindenről ott, hol áll!

Igen; - de a királyi szék üres.

És mert üres trónt, mint üres hajót,

A támadó szél könnyen felborít:

Ha a szerencse véd, reá ülök

S elfoglalom... Mit szólsz reá, anyám?

A gondolat lelkemből származik

S a szó, mit ejtél, ajkimon vala.

...Ah, régi álmam teljesülni kezd!

Ugy, jó anyám, add rám áldásodat!

Menj, törd s igázd meg e kevély, dacos fajt

És légy erős, hatalmas fejdelem!

Igy tenfejed mig felmagasztalod:

Gyógyírt hozasz lelkem sebére is.

Eredj, használd jól éles fegyvered,

Használd jól a tanácsokat, miket

Szivedbe raktam titkon s gondosan, -

S küzdelmeid közt áldásom veled!

Igy, most erős vagyok, szivem dobog,

Karomnak minden izma úgy feszűl,

Mint a lövésre felhuzott ideg.

Előre hát bátran és egyenest,

Érvényesítni, ami szent s igaz:

Birtokba venni drága örököm!

S ha majd felé kinyújtva jobbomat,

Imígy kiáltok: itt enyém e hely!

Nincs vakmerő, ki így szóljon: nem az...

...Előre, hát, nyiltan és egyenest!

(Hah, mit beszél ez?) Állj meg, balgatag!

Még valamit kell néked mondanom:

Te... nem vagy a Kálmán király fia!

Anyám, mily hang ez...? én nem értelek!

Pedig világos a beszéd s igaz,

- E szó imént csengett el ajkadon, -

Te nem vagy a Kálmán király fia!

Én hallok-é visszásan, vagy te szólsz?

Fejem szédűl, a lég csattog körültem...

Ez a pokol játéka... Őrület...!

Gyors martaléka melyikünk? Te? Én?

Vagy mindketten...? Mi volt csak ez...? hah! úgy

...Nem vagyok a Kálmán király fia!

De hát kié?... kicsoda...? Mi vagyok...?

Kié vagy? oh az mellékes dolog;

De hogy kié nem...? ez dönt s ezt tudod már!

Legyen hát e szörnyű szó végszavad...

Te nőarcú tigris... kétszer gonosz lény;

Ily későn kell-e fölfedezned ezt?

Midőn fekvém bölcsőm pólái közt

S az értelemről első jelt adék;

Midőn futostam a rét bársonyán,

S az ifjuság felhúzta termetem:

Fülembe kellett volna súgnod ezt...

És, kelve, fekve mindig mondanod

És mondanod, hogy halljam untalan!

Velem növén igy az öntagadás:

Átkos sorsom viselném csendesen!

S te inkább nagy, csábító gondolat

Sugáriban tartál, melengetél;

Lelkem vágyát tüzelted, izgatád; -

Merész magasra hagytad kúszni fel

Reményemet, mikép a venyigét,

Mely felhat a tölgy koronájaig...

S most, oh gyilkos! tövön metszed keresztül!

Hah, féktelen kin tépi lelkemet,

És láng borít el a szégyen miatt...

Miattad! aki míg engem megölsz,

Saját orcádra fensz gyalázatot!

A férfiúnak kell ezt hallani

S anyjától: »Korcs, bünben fogantatál...

Bibort lesél - s csatlósok közt helyed!«

... Minő esés, - mily szörnyű zuhanás...!

De attól, aki elvevé apámat:

Ha fájna ez a szörnynek! - elveszem

Én is fiát! - eldoblak, megtagadlak,

Asszony, ki hóhérom vagy s nem szülém!

Ne ösmerj engem! s én se lássalak,

Ki, elmegyek lakatlan rengetegbe

S szikláknak odva lesz buvó-helyem,

És társam az üvöltő fenevad...

Ki, a világ végére bujdosom,

Holott átkot mondok szivem szerént

Az ég- és földre - életemre... rád!

De nem! mily gyávaság s gúny lenne így

Meghúnyászkodni a bősz sors előtt

S rabszolgaként, keresztbe tett karokkal

Görnyedve várni s venni a csapást!

Nem, nem! csatát fogadni kész vagyok...

S a kárhozatra mondom és megállom:

Hogy nem leendek olcsó martalék!

Ha tán erő s vitézség nem segít:

Segítsen ármány, csábitás, erőszak!

Eltiprom, vagy megejtem azt, kinek

Utamba állni őrült kedve jön.

Nagy célomért nem drága semmi ár,

S el kell ég, föld dacára érnem azt!

Igy, igy fiam, jer karjaimba most!

Hogy ily nehéz próbára tettelek,

S maró mérget használtam gyógyszerűl:

Nem bánom, - mert imé javadra lőn.

Hogyan? szólasz most így, megint amúgy?...

Mily hirtelen s gyanús fordúlat ez?

Ah, tágit a nyomó kéz, hogy legott

Végkép lefojtsa a lélekzetet!

Nem úgy fiam, nem úgy! hallgass reám:

Te mindig hű, vitéz s derék valál,

Hanem csak e percben levél okos,

S hallván beszéded most: nyugodt vagyok,

Mikép elrémülék elébb, vakon

Rohanni látván a mélység felé.

Egyenes út! oh azt kerűld! hisz az

Teherhordó baromnak jó csupán;

A bölcs nem ott halad, hol a tömeg,

S a görbe út bizonnyal nem kerűlés;

Kémleld az embert, s gyengeségiben

Áss vermet útain, s belébukik,

Hálózd be pók gyanánt és szívd ki nyugton

Vérét, agyát, ha ez célodra jó.

Hányj maszlagul kilátást és reményt,

Suhogtasd a rémítés pallosát. -

Mit ér a jog s igazság, ha felé

Erőtelen kéz nyúl, vagy tartja azt?

Légy hát erős, okos, mint a kigyó,

Ne tudja senki terved, útaid!

Jó minden eszköz, amely célra visz

S csak egy bűn van, - nagy bűn! - ez: a kudarc.

...De láttam arcod s hallottam szavad;

Most hát előre! menj, - nem féltelek!