Borongás

A szél odakünn birkózik a fákkal,

És zörgeti, rázza az ablakot.

Itt benn a falon egyhangú zajával

Az örök idő halk lépte kopog.

Lép erre egyet, lép egyet amarra,

És tolja odább a percmutatót,

Míg teljes a kör; aztán üt az óra,

És kezdi, ahol végzé, ugyanott.

A szél odakünn dúl-fúl szakadatlan;

Sebes eső veri a födelet.

Mint nyáj, ha komondor űzi avarban,

Szaladoznak a hamvas fellegek,

Egymásra nyomulva, eltünedezve,

Mint lelkemen át a gondolatok...

És nézem az ingát, hallgatom egyre,

Nem szólal-e benne egy nagy titok?

Szirmok, levelek röpködnek a légben.

Körtáncban az élet és a halál.

S e nagy mindenség végtelenében

Soha egyenlő két gyönge füszál!

Végkép elenyészők csak mi vagyunk hát?

Jár, jár az idő és mégse halad,

Csak tolja muló létünk mutatóját,

S lejárja, de ő maga helybe marad.

Viódik a fény a homállyal az erdőn.

Egy percnyi derűt vált hosszu ború.

Sikoltva a szél üzenget a kürtőn;

Akár a kuvikhang, oly szomorú!

E földi világon, fellegeken túl

Halhatlan az, ami soha nem él.

Mi lett, született, mind eltünik, elmúl;

Ember, fű, virág; árnyék, falevél...

A szél odakünn birkózik a fákkal,

És zörgeti, rázza az ablakot.

Itt benn a falon egyhangu zajával

Az örök idő halk lépte kopog.

Lép erre egyet, lép egyet amarra,

És tolja odább a percmutatót,

Míg teljes a kör; aztán üt az óra,

És kezdi megint, hol hagyta, amott...