Boroszlói tábor

Azok voltak ám a hősök,

Azok voltak ám vitézek!

Akkor volt nagy a magyar név,

Amikoron azok éltek.

Beszéljek-e róluk nektek,

Akik szinte megszoktátok

Tartani az ő hiröket

Mesének, mendemondának?

Mikor azok kardot rántva

Rohantak az ellenségre,

Úgy rivaltak örömükben,

Mint a lakodalom népe.

Ami most a lakodalom,

Az is volt a csata akkor;

Az ellenség vére volt az,

Ami most tinektek a bor.

Fenséges volt a zenéjük;

Ágyudörgés, harckiáltás;

A kivívott győzelemre

Felköszöntés: “éljen Mátyás!”

Azok voltak ám a hősök,

Azok voltak csak vitézek;

Magyarország drága földjén

Akkor volt csak szép az élet.

Nem is szólok a nagyokról,

Csak tréfáikról beszélek,

Hogy mi volt tréfája egykor

Mátyás király seregének.

Mátyás király Boroszlóban

Jó fekete seregével;

Ellene a lengyel király

Hatvanezer emberével.

Kazimér lengyel királynak

Háromszor nagyobb a hadja,

Válogatott három lengyel

Esik épen egy magyarra.

- Jaj neked szegény magyar had,

Talán sohse látod többet

- Igy reménykedék az ellen -

Azt az áldott magyar földet.

Imádkozzál istenednek,

Annak, aki cserbe hagyott,

Karácsonod halálhörgés,

Temetés lesz a farsangod...

Lengyel király táborából

Ilyeténkép üzengetnek,

A mindenfelől körülvett

Harcszomjas magyar seregnek.

Mosolyogva mondja Mátyás:

“Hát azért is megmutassuk,

Hogy az áldott magyar földön

Ott se volna szebb farsangunk.

Még azt hittem, hogy nagyobb, hát

Háromannyi csak a számuk?

Nem tudják a jámborok, hogy

Ez nem új sor már minálunk!

Hogy egész erővel, haddal

Rajtuk üssek, nem érdemlik:

Vívniok egész hadammal

Csak dicsőség volna nekik.

Rendelem: hogy egy-egy sátor

Emelkedjék minden halmon,

S ott az ellen szeme előtt

Legyen örök táncvigalom.

Bort és szép leányt hadamnak,

Amennyi van Boroszlóban;

Kedv, amilyen soha nem volt,

Uralkodjék táboromban.

Nagy erővel, hadosztállyal

Egy vezér se menjen hadba,

Csak amúgy véletlen, önként.

Kinek épen kedve tartja.”

Szórul szóra minden úgy lett,

Ahogy Mátyás parancsolta;

- Boroszlói fehérnépnek

Soha sem volt oly jó dolga.

Hosszu téli éjszakáik

Oly rövidek sohse voltak.

Egész világ-életükben

Soha annyit nem táncoltak.

Éjen át a magyart járták,

Nappal meg sütöttek-főztek:

- Háladatosság fejében

Fáradatlan tánchősöknek.

Reggelenkint dagasztották

A puha magyar cipókat,

Barnapiros magyarosra

Sütve - majd megszólamlottak...

De amilyen világa volt

Mátyás király seregének,

Kazimérnek táborában,

Oly nehéz, únt lett az élet.

Jóravaló csata sem volt,

Mégis csak azt vette észre,

Hogy amivel olyan nagyra

Látott - egyre fogy a népe.

Fogy a népe étlen-szomjan

Csikorgó hideg mezőben,

Míg a magyar nem hogy fogyna,

Szaporodik tán eközben.

Ki-kicsapnak rája néha.

Majd emerre, majd amarra,

Seregét úgy megcsipkedték,

Azt se tudja, hol vakarja.

Harcra hítta sáncaikból,

De azok oda se néztek -

- Jöjjetek inkább ti hozzánk,

Hisz minálunk gyöngy az élet...

Dideregtek a szegények,

Zordon hófödött síkságon,

Mig a magyarok pihentek

Szép asszony-vetette ágyon.

Kit levágtak, kit elfogtak,

- Annyi lett a foglyok száma,

Hogy a kenyeret beléjük

Végre Mátyás megsajnálta.

A szépit kiválogatta,

Kikre még nem jött fel a ránc,

Azok aztán megtanulták,

Mi a magyar három a tánc.

Azok aztán Kazimérhoz

Nem is vágytak vissza többet;

- Hanem a formátlanoknak

Volt nagy jaj szegény fejöknek.

Azokon igazitottak,

Csak hogy azt meg nem köszönték;

- Akinek tudnillik orra

Vagy füle nagy volt fölöttébb,

Abból egy kicsit leszeltek,

- Már mint a szükség kivánta -

S hírvivőül visszaverték

Igy a Kázmér táborába.

- Végre hogy Mátyás királynak

Megesett jó szíve rajtuk:

“Hogyha szépen tudtok kérni

- Mondá -, a békét megadjuk.”

S Kazimér király fiastól

Úri magát megalázva,

Békességet könyörögni

Ment a Mátyás táborába.

- Hej be szép, de nagy idő volt!

- De ugyan mért is beszélek?

Elenyészett nagyság fénye,

Jaj de fáj a te emléked!

Elég az hozzá, hogy aztán

Kinyeré Kázmér a békét.

Mit nem adott meg a magyar,

Valamikor szépen kérték?

Elváláskor áldomásul

Nagyokat is ittak rája,

Hanem a magyar seregnek

Szíve oly bús lett utána...

Mintha megbüvölte volna

Valaki a poharakat:

Hej, azokba szép menyecskék

Titkos könnyeket hullattak!...