BOROVA HORA.

‘Elő! férfiak, ásót és kapát!

A hegynek gyomra kinccsel rakva van;

A kincs az emberé, őt illeti,

És a sötét föld rejti fukaran!

Törjük keresztűl a bérc oldalát...

Fel-fel! forgassa a csákányt karunk,

Míg a kincsbánya gazdag rejtekén:

Gyémánt- s arannyal megrakodhatunk!’

Imígy zugott, rivalt ezer torok,

S kétannyi kar zuzá a bércfalat;

Rengett, omlott a hegy; s a nép után

Hosszú, homályos sikátor lyukadt.

De visszahökkent a lázas tömeg,

A földre hullott ásó és kapa,

Mert zúgás támadt s mint egy lángszobor,

Előttök rémes zöld fény támada.

»Hah! vissza ember! - mennydörgött a hang, -

Ki megrabolni jöttél birtokom;

Reá, ki még egy vágást tenni mer,

A hegy száz mázsás szikláit dobom!«

S fenyegetve kinyujtá karjait,

Hanem a kincssovár ember csak állt...

Néhol már fénylett egy-egy vékony ér, -

És a kincsszellem folytatá szavát:

»Ember, az arany mit használ neked?

Hogy birtokáért ugy töröd magad!

Hiú fényt s külső szerencsét talán,

De boldogságot, nyúgalmat nem ad!

Te, a bércek dohos aknáiban

A hőn imádott bálványt keresed,

Nem látva, hogy vágy, kétség s munka közt

Mint a ruhát elnyűtted életed!

S míg a sziklák acél izmaiból

A szűk eret kínnal kivájhatod:

Tudod, boldogtalan, mivé leszesz?

Velőtlen váz s halvány élő halott!

S a föld szinére jutva, gúnyosan

Nevetnek rád a kincsnek halmai;

Mert múló árny vagy s nincs erőd, időd,

Többé élvezni és pazarlani!

A földre fel, fel! szebb ott a világ,

Süt a nap és a fáknak lombja zöld;

Az ég és föld boldogságot mosolyg...

Itt minden rideg, síri arcot ölt.

S mégis, ha már a kincsvágy úgy epeszt

Megenyhítlek, csak hagyd el e helyet!

Az aranyat, melyért itt küszködöl,

Ottfenn törődés nélkűl megleled.

Napkeltekor fűszál, lomb és csere,

Arannyal lesz bevonva gazdagon;

S míg nem bolygatod a hegy titkait:

Kincsbányád lesz fenn a bérc és halom!«

Hallá az ember és eltávozék:

Kincs, munka nélkül! ez kedvére van;

A szellem pedig a hegy gátorát

Berogyasztotta nagy haragosan.

Aztán a bércnek kellő közepén,

Hol a futó ereknek fészke volt,

S rejtett a szikla gazdag érceket,

Rémítő tűzzel állitott kohót;

Föld, kő elégett benne, mint a rongy,

Megolvadott a gránit, mint az ón;

Izzadt a bérc s távol mértföldekig

Bőgött a föld, mélyen, irtóztatón...

S míg a kohónak tágas üstiben

Pöfögve főtt a fényes olvadék:

Átszűrődve a bércnek rostjain,

A hő ércpára feltolakodék.

S kihűlve míg a föld szinére ért,

Önsúlya ismét visszahúzta ott;

S mint fínom, csillogó aranylemez,

Haraszton és füvön lerakodott.

És nagy volt az embernek öröme!

Szavát tartá a szellem csakugyan;

Gazdag bányája lőn a bérc, halom;

S kincs, munka nélkül: ez inyére van!

De telhetetlen állat ő! kinek,

A földet nyelje bár el, nem elég;

Itt is többet várt, s megbáná igen,

Hogy elhagyá a hegynek kebelét.

‘Bolondok voltunk! boszankodva szólt,

Midőn e szellemmel megalkuvánk

E semmiséggel kell beérni most...

S ki tudja, mennyi kincs várt ott reánk?

Törpék arany-fogó növényeink,

Fű és haraszt, magasra egy se nő;

Jertek: ültessünk magas fenyveket!

Több aranypillét fog fel a fenyő!

Mi szép s jó lesz, ha a bérc homlokán,

Felhőkig nyúlt fákon a levelek,

A felkelő napnak sugáriban,

Aranyba öltözködve fénylenek!’

És tett követte a szót szaporán,

Szépen nőttek a fenyőcsemeték;

De pusztúlt az aranyfogó növény,

S a kincs szemlátomást kevesbedék.

Látván az ember ezt, haragra gyúlt,

S a bércoldalnak esett újolag;

Ontotta, vágta s messze behatolt:

De égett érc-salakot ása csak.

»Hol vagy, kincsszellem? - őrűlten rivalt,

Ha megszegéd az alkut álnokúl:

Nyisd fel gazdag kincstárad ajtait...!«

S nagy küzdelemmel mind beljebb nyomúl.

De hasztalan: káromlás, küzdelem...

A munka díja füstös szén, homok;

Lelankad a kar, a térd megtörik,

A nép csüggedten visszaváncorog.

S mi kincset még a bérctetőn talál,

- Mely semmiség volt nem régen neki, -

Az árnyékban tengődő fűveken

Reszkető gonddal fölszedegeti.

Kiveszett végre minden fű s haraszt,

És az aranyszedésnek vége lőn;

Az embernek, a sűrű fenyvesek

Siralmas leckét zúgván a tetőn.

A fenyves erdő zúgó lombja közt

Ez a rege susog mind e napig;

De a körében tengő fűveken,

Aranyfüst többé nem találtatik.