Borura derü

Sokszor meggyötörtelek hiába,

S fájó kéjjel lestem könnyedet,

Ámde még Istent is káromoljuk

És szívünk mégis hozzá vezet.

Megbocsájtál, nő, te is, te hajlál

Első hozzám csókkal ajkadon,

Szégyenülten és kéjtől remegve,

Hogy bevallám, vétkezém nagyon.

Óh, de hisz, kihez nem vonz az érzelem,

Attól úgy-e, úgy-e, nem fáj semmi sem.

Sokszor bántál, nő, te is hiába,

A sors bűnét is reám vetéd, -

Aki hallott volna, azt hiendé,

Rosszabb férj nincs is már, mint tiéd,

Ámde a legkedvesebb fiúra

Is rivalgunk: hordjon a manó,

S életünket áldoznók fel érte;

Úgy-e úgy van, drága zsaroló?

Óh, hisz azt a rossz férjt hogyha érte baj,

Meghiszem, sirattad - s titkon ölt a jaj.

Megszűkültük házi kis körünket,

Elragadt a képzelet szele

Mint hajóst révéből bűvarázzsal

Vonja a tenger végetlene -

Ah, de csakhamar nyugalmat óhajt,

Azt az árva ősi tűzhelyet.

Kéjjel tér meg, mint mi visszatértünk.

Legszebb a nap kis házunk felett

Mert ha nem tündérhon is, melyet lakunk,

Benne ketten, úgy-e, mégis elvagyunk.

Elvonult a felleg, felsüt a nap,

Szép világ van, boldogság megint,

Kedvesebb még a múló borúra,

S életünkkel gazdálkodni int.

Nem maradt szivünkbe rejtve fullánk,

Mely érzést öl, s mérget gyüjtve vár,

Mindenik kinos perc száz gyönyörtelt

Órával van kárpótolva már -

Minden percért százszor áldjon istenem,

Gyermekimnek anyja, szépem, kedvesem!