Borús délután

Künn köd roskad a fakó tájra

és mindent, mindent elfedez,

az ablakot hideg szél rázza

és őszi eső permetez.

A fű vizesen meglapul,

míg kinézek az ablakon,

s gyűlnek, gyűlnek, gyűlnek a tócsák

szomorúan, hallgatagon.

Az ágakat valami bánat

konokul csaknem földig húzza...

Fázós, didergő, lucskos minden

és engem mégis vonz az utca!

...Mi jobb: álmokba belemúlni

hol a valóság fényes semmi –

vagy ködnek, esőnek, pocsolyának

becsukott szemmel nekimenni?