Borús szonettek

Egy híd van még csak az üres világon.

Egy híd van még s karfáján szédület.

Egy híd ível a végtelenbe fájón,

Alatta mélység, néma és süket.

Alatta mélység és egy lendület kell,

Amellyel a halálba szárnyalunk,

Utolsó, bús, borzongó szédülettel,

Mint egykor a dalunk, fájó dalunk.

És mennyi dal szállt a derűs magasba,

Ó mennyi szárny, mely egekig emelt

Ujjongó hangokat és szíveket.

A szárnyait a lelkünk hova hagyta?

Egy híd van még csak az üres világon

Repülni mélybe, végtelenbe vágyón.

Már távol minden szépség, szerelem

S mint örök mécses ég a szomorúság.

Magányos és homályos szigeten

Tengeti ő már csöndes mélabúját.

Egy hegedűt hall olykor éjfelen.

A vágyak régi, régi hegedűje

Zokog kísértetes keservesen

A múltba és a búba elmerülve.

Szegény Niembsch beteg, ó nagyon beteg,

Hagyjátok őt magára emberek,

Hadd hallja azt a dalt csak, azt a dalt csak,

Amelyben nincsen hangja a vigasznak,

Amelyben a kegyetlen és szikár gyász

Nyűtt idegekkel a kedvére hárfáz.