BÖRZSÖNYBEN

Míg a képzelődés könnyü szárnyán

Lengedeztek gondolatjaim,

S messzejáró lelkem szent hevével

Kísérgettek égi álmaim,

Gazdag voltam édes bánatimban,

Gazdag, bár nem boldog, örömimben,

S a remény lágy karján szúnyadék.

Most a férfiúság reggelére

Mért ily árván, ah mért, ébredek?

Oda vannak áldott képzeményim,

A szép álmok elröppentenek.

Egyedűl van lelkem örömében,

Egyedűl a búnak tengerében,

Nincsen őre, nincsen angyala.

Oh a jég valóság, vad kezével

Mennyi szépet, mennyi jót leszed,

Szív, ha annak birtokába estél,

Nem lesz többé kedves ünneped.

Engem szép szerelmem hajnalától,

A reménynek legszebb csillagától,

Megfosztott és pusztán itt hagyott.

S most ki van még kárhozott kivűlem?

Még ki mondja méltán e panaszt?

Oh csak aki későn lát szemével,

Egyedűl az, az mondhatja azt.

Boldog a madár híg lakhelyében,

A hal mély örvénye fenekében,

Boldog a vad Karpát erdejében,

Csak te, Csongor, csak te nem vagy az.

Téged a veszélynek évszakában

Gyászos órák szűltek, bú fia!

Nem volt akkor jó jel a nagy égen,

Nem világolt hajnal csillaga.

De setétlő gyilkos táborával,

S a halálnak undok árnyékával

Bűnös éjfél nyomta a napot.

Akkor jött az átok életemre,

Akkor, éltem első éjjelén,

Akkor hoztak rám sötét hatalmak

Bút, inséget a sors kerekén.

Elmerűltem a vihar zajában,

A remény és veszteség dijában

Állott éltem teljes érdeme.

Most a nagyság minden érzetével

Egy kis sírgödörbe férjek-e?

Vágyamat, mely éggel-földdel ére,

Most maroknyi por temesse be?

Nyom s jelenség nélkül így romoljak,

Könnyezetlen sorsban elborúljak,

Mint a puszták bújdosó vada?

El ne hagyj így vesznem, oh teremtő!

Vagy mért adtál ennyi érzetet?

Vonj el a halálos semmiségtől,

Adj szivemnek vég enyhűletet.

Oh adj vég nyugalmat életemre,

Álmot, boldog álmot bús szememre,

És megáldom bölcs végzésedet.