BOSNYÁK ZSOFIA.

‘Haragvó Isten! a tágas mezőt

Teremtővé változtatod?

Kedvedre van: hogy úton útfelen

Hever haldokló és halott?

Emészt az éhes sárga szörnyeteg...

S ki bír dühének ellenállani?

Kínos szorongásban ha estig él:

Lelkét az ember akkor adja ki.

Ki harcol, szánt, vet és arat:

Jobbágyimból alig marad!

Im, most is a mezőn

Hét szálas testvér hullt rakásra!

Gyilkolni aki tud:

A temetést se bízza másra...!

Legyen bár a halott kisérete,

Hollók és farkasok éhes serege:

Mit bánom én!

De embernek, ki a holtakhoz ér,

Halál fején!’

»Oh uram férjem! - szóla Zsófia,

Sztrecsénnek istenfélő asszonya, -

Ne nyíljon káromlásra ajkad!

Mint a sebes vízár, a népeken

A bűn eláradott nagy szertelen,

S az ég méltán büntet, sanyargat.

Ne kísérts Istent! Hét testvérfiak

Sírnak keblében hadd nyugodjanak!

S jer, jer...! a csapás megszűnéseért:

Az Istent vélem térdre esve kérd!«

‘Hah! félre asszony s szád hitvány beszédi!

Keblem méreg, boszúság marja, tépi...

Csatás időket élünk, - s oldalamtul

Ha olykor tíz-husz hitvány szolga elhull:

Fejemre zúgnak árvák, özvegyek:

- Ki harcra vitte, Isten verje meg!

És aki most ezrenként öldösé el,

Gyalázatos dögvésznek fegyverével,

Kicsiny- s nagyostul a szorgalmas népet

Még annak mondjam: hála, hála néked!

Nem! aki öl, temessem is!

Hollókkal bár, mit tudom én!

De embernek, ki a holtakhoz ér:

Halál, halál fején!’

Haragban igy zúgván az úr,

Nejét elhagyta végre;

Ki a feszűlet zsámolyán

Buzgón borúla térdre.

Imádkozott... s ment, - a kunyhók beteg

Lakói tőle vigaszt nyertenek,

Kezében gyógyir és kenyér vala...

- S ki űl gyémánt-tollal kezében

A jótett könyvénél mennyégben:

Jegyzett az Úrnak angyala.

Csendes a világ, a vár zajtalan;

Ébren csak a kegyes Zsófia van.

Ki késő éjszakán

Elhagyja várát egyedűl,

Hogy felkeresse a helyet,

Holott a hét kiszenvedett

Testvér holtteste hidegűl.

A hölgy félénk, az éj kisértetes,

Ijesztő a halottak képe;

De bátorságot néki az Isten ad,

S ő biztosan közéjök lépe;

A hölgy erőtlen, a föld vaskemény.

Ásó s kapa nehéz, nehéz;

De a gyengének Isten ád erőt;

Tágul a föld...

S a sír öblös kebele kész.

Az elhullott testvérfiak

Csendes sírban megnyugszanak! -

S ki űl vala

Gyémánt-tollal fényes kezében,

A jótett könyvénél mennyégben:

Jegyzett az Úrnak angyala.

A kegyes urhölgy hazatére.

S alighogy álom jött szemére:

A nap pirosan kelt, az ur haragban,

És ajkának dörgő szózatja harsan:

‘A holtakat ki ásta el?

A vakmerő parancstörőt

Elő... elő...

Hadd lássam őt!’

S álnok szolgája súg: Uram!

A sírásó ten-nőd vala,

Temetkezés lőn általa

Az éj sötét óráiban!

A férjnek arca elsötétűl

S zordon parancsot ad:

‘Duljátok a sírt fenekig,

Hányjátok szét a holtakat...!’

A hölgy elborzad s esdekel:

»Hadd porladjon, minek porladni kell!«

De a hölgy hasztalan szólt;

A bőszült ur vak és süket,

Nem hall szót, nem lát könyeket...

- És dultan áll a sírbolt.

Más éjjel lesben áll az ur

A holtakhoz közel;

S ott töltvén a nagy éjszakát:

Figyel, vár s egy lelket se lát,

Temetni nem jött nője el.

S megtérve, mint jött titkosan;

Reggel, mi nagy leve

Álmélkodása és dühe:

- A hét testvér a sirba’ van!

- A szolga súg, - s parancsot ad

A zordon ur szilaj dühében:

‘Duljátok a sírt fenekig,

Hányjátok szét a holtakat...!

- S parancsa teljesitve híven.

A harmadik nap éjszakáján

Az úrnak újabb terve van;

A harmadik nap éjszakáján

A kegyes hölgy oly nyugtalan!

A lelke fáj... s férjével nem bír:

Hogy dúlatlan maradjon a sír!

S mély tűnődése közt, a feszűlet

Zsámolyán arccal leborul;

De most gyorsan felkelve róla,

Mintha az Isten sugta volna,

Örömhang tör fel ajkirul:

»Keresztje nincs a sírhalomnak...!«

S az éjfél még el nem halad,

A feszületnek zsámolyából

Fehérlő síri jelt farag.

Még egy vágást teszen

S a munka azzal véget ére;

S ím a holtaknak szánt keresztet

A kegyes urhölgy mélyen sebzett

Kezének festi drága vére.

De ő az éjben csendesen

A holtakhoz megyen,

Kiket midőn a sírba fektet,

Fejökhöz szurja a keresztet.

S ajkán imígyen reszket a szó:

»Porladjon el, mi porladandó!«

S ki űl vala

Gyémánt-tollal fényes kezében,

A jótett könyvénél mennyégben:

Jegyzett az Úrnak angyala.

A férj azalatt, gyanuval tele,

Az éjben gyakran felkele;

Kezébe vőn égő világot

S nejének ágyánál megállott:

De mindig halkan lépe hátra,

Gyanúsitott nejét ott látva. -

- A sír felett nem látta meg

A mult éjjelen;

És mostan látni hiszi őt,

Midőn nincs jelen.

Reggelre kelve, ismét ép a sír,

A bőszűlt ur dühével nem bír...

Gonosz cselédje lép elő

És ujra súg...

De most az ur rámennydörög:

‘Kihúzatom nyelved, hazug!

Mert akire árulkodol,

Egész nagy éjszakán aludt!’

‘“Hatalmas ur? tiporj el...

De nőd volt, aki temetett, -

S keresztet hogy faragna,

Ejtett kezén mély, nagy sebet,

Menj óh uram, s ha hazudok:

Fejem bakó kezébe’ lásd...!”’

Az ur ment, és a hölgy kezén,

Melyet gondos szemügyre vén,

Nem lel sebet, nem karcolást.

És uj parancs szól: ‘A hazug

Lásson halálos kínokat!

A sírt pedig rontsátok el,

Megégetvén a holtakat!’

És hirt hoz a poroszló:

Uram! rosz szolgád halva van,

Imént szakadt ki lelke

A döghalál karjaiban.

S a sírt... a sírt, hatalmas ur!

- Isten csodája! -

Nem dulja fel, nem rontja el

Ember kapája:

Az érccsákány hantjába nem hat,

S bántója rögtön összeroskad...

Álmélkodásban néma lőn

Sztrecsén kevély ura;

Míg hála-könycseppek szökének

A hölgy pilláira.

Az istenfélő Zsófia,

Ki ébren tölte három éjet,

A negyedik nap estvelén

Delejszerű álomba mélyedt.

Salaktalan ködéből álminak,

Csudás képekből összeszőtt

Látvány merűlt fel három ízben

A felmagasztalt hölgy előtt.

Bevonva földig feketével,

Látott először gyászpadot;

Körűle címerek... nép... fáklyafény,

Szánó sötét könyű a nép szemén,

A gyászpadon halott...

S az istenfélő hölgy nyugodtan

Ösmert magára a halottban.

S a jelenetnek legott vége lett,

Reá halvány homály ereszkedett;

S egy század képe elsuhan, letűn

A hölgy előtt, gyorsan, rohamszerűn.

Sirbolt tünék fel másodízben

Mélyen a föld alatt,

Halottpenész, kihullt felírat,

- Mit a gőg márványlapra írat -

Borítván a falat,

Körűl csont s rozzant fedelek...

S im egy koporsóban középen

Feküvék a százados halott,

Romlatlanul, mosolygva, szépen...

S az istenfélő hölgy legottan

Magára ösmert a halottban. -

A látvány elsötétül újólag

S egy század ismét elsuhan, letűn

Kelő s elfoszló képivel...

A hölgy előtt gyorsan, rohamszerűn:

A föld kizöldült s ujra sárga lőn,

Virág, vagy vér piroslott a mezőn;

Év év után jött, - amely váltva hord

Titkos méhében áldást és nyomort.

Harmadszor tűnt fel a koporsó

A látvány tükriben:

Benn a halott, az istenes hölgy,

Romlatlanul pihen.

Az ó sirbolt sötét öléből

Gonddal kivétetett;

S felette ájtatos sereg

- Virágot szórván a kezek -

Mond buzgó éneket:

- Két század óta fekszik

Sírjában a halott!

Két hosszu század óta

De el nem hamvadott!

Az Úr im a kegyessel

Mi nagy csudát teszen:

Romlatlan víve által

Időn s enyészeten!

És annyi embernyom kidőle,

Sírjába kísért század századot;

S betölt a hölgynek látomása,

Mit önmagáról lelke álmadott. -