Botond apánk Bizancban

Botond apánk zömök, konok magyar volt,

Turáni vére még lobogva lángolt,

Országokon által vígan barangolt.

Szerette a színes, hímes világot,

Bár napkelet volt ringató bölcsője,

De lelke dús és bús Nyugatra pártolt.

A németet rajongva vágta, ölte

S a Rajna nektárját buzgón kiitta.

Temérdek szolgát küldözött előre.

Nótásszavú volt s barna arcú szittya,

Kemény kaland volt néki ez az élet

És lángborát mély áhítattal itta.

Megtette, amit egyszer eltökéllett,

Asszonyt ölelni és ellent levágni:

Így jó a világ és így szép az élet!

Szeretett ő nagy messze földre járni,

A Dómok drága kincsét megcsodálta

(És nem röstelte az iszákba vágni.)

De vérét sem kímélte vad csatákba.

Az unalom: csak ez volt öldösője,

Az unalom a halál nyirkos ágya.

Darumadár nem vár a kora őszre,

Botond apánk is fényes Délre tartott,

A harc turulja szállongott fölötte.

Meglátogatta a pompás Bizancot,

Hol isten a császár, a népe szolga,

Vágyott kalandot, tornát, harci sarcot.

De zárva volt az aranyszárnyú porta

S a kurjantását nem hallotta senki,

De bárdcsapását minden meghallotta!

Bement bosszús Botond, nem félt bemenni,

Szemét az új, szűz csudákon feledte,

Bizanc a minden és a többi semmi!

Itt selymesebb a színes szoknya selyme,

Aranyosabb a glória a képen,

Itt szebb a nőtest és a férfielme.

Hej, ez a Bizanc az elveszett éden,

Botond apánkat a hideg kirázta

Csodát csodáló gyermek gyönyörében.

Mit vinne el a büszke, dús Bizancból?

Nem aranyat, az Nyugaton is sárga,

Nem boritalt, az Keleten is lángol.

Egy sugarat egy asszony mosolyából.