Botozgató

A rügy a fán - mint ifju arcon

a pattanás - kiütközött.

Vén életemmel sántikálok

a csecsemő zöldek között.

Botom dühödten üt a fűbe,

szívem irígy és izgatott:

ez a szerény tavasz kicsúfol,

hogy telhetetlen agg vagyok.

Mint ki ráijed hogy hamar járt

s céljához túlkorán elér:

lassabban lépek, majd megállok...

Éveim nyilallnak belém.

Botom szédülve döf előre,

mint ha az út sötétbe lejt.

Lejtő ez, minden léptem egypár

másodperccel mélyebbre ejt,

s úgy érzem, csúszok, elmerűlök...

És majd kinyílnak a rügyek.

Vadmeleg bálokon kibontják

csipetke legyezőiket.

A legyezőkből csupa szárny lesz!

De én csak süllyedek süket

botommal, míg fölöttem elszáll

az egész szárnyrakelt liget...

Már száll is... Az ágok, a bokrok...

lányok ruhája... száll, suhan...

Csak én botozok botladozva,

a könnyűek közt súlyosan.

Oh hogy szeretnék megfogózni

valami lomb vagy szoknyaszárny

fodrába: mind szakadna, tűnne,

mint tüske közt a pókfonál.

Lomb nincs is még! Csak a rügyecskék

bujtak ki, pirinyónyi zöld

nyelvek amik nyalják a szellőt.

Az egész liget nyelvet ölt.

Nyelveket ölt reám az erdő...

Koppanj nagyot, mogorva bot!

Ez a szerény tavasz kicsúfol,

hogy telhetetlen agg vagyok.