Bú-dal

Nem öntnek édes illatú gyönyört

A rózsa kor dicső virági már,

Szivem keserve bennek elborúlt;

Sírok feletti gyászfüzért talál.

A néma völgynek édes éneke

Csak elboruló síri hang nekem,

Mely elrezegve visszazengi még

Örökre múlt, s mi dőre képzetem!

Imádtam egykor a dicső eget!

Sugára éltet, és gyönyört adott,

A szép tavasz virágin életem

Minden reménye fönsugározott.

Ki nyöghetém keservem, és a bérc

Megértve vélem együttérezé,

Szemem keserve kinos árjait

A rózsa báj ölébe öntheté.

S ha földerűlt a nap, kiszivta azt

Vigaszául dicsőn ragyogva még,

Lehunyva is kecsesb derűletet

Igérve gyászviráginak az ég!

De veszve mindez, éltem útjain

A messze légbe hangzik el szavam,

Nem érti ember! ég nem érti azt!

Szivem nehéz s örök borúiban.

E szű keserve nem talál tehát,

Reménytlenül dicsőbb korú tavaszt?

Melynek könyára mind kiégeté,

Egy puszta éjü néma sírnak azt.

Hol érzeményem romba vesztegel,

Porában élve csak a képzelet,

S egy elrabolt üdv puszta romterén:

A gyász hever, e por világ felett!

Veszett-e hát a szebb korú tavasz?

S a rózsa kornak édes álmai,

Sirokba hull-e már örökre az,

S a dőre föld kecses virágzati?

Mind puszta síri pompaként ragyog,

E soknemű gyönyör e föld körén!

Ha nem talál szűm éltető tavaszt,

Dicső szemének égi tűkörén!