BÚBÁNAT

Tátongó, mély sebbel szivemben

Jártam a zengő, dús ligetben,

Mint méla árny a sugarak között,

Mint ki menyegzőn gyászba öltözött.

Azúr menny részvevőn borult rám,

Csókdosta arcom égi hullám,

Megsimogattak lombok, sugarak,

De szívemből csak folyt a vérpatak.

És én csak halni, halni vágytam

A fényhabos, virágos ágyban;

Itt, hol a kéj, a létöröm honol,

A szívem lassan, búsan haldokol.

Fölnyitá szép ajkát a rózsa:

Mi bánt, ó, álmok álmodója?

Emelt fejét himbálta a topoly:

Magányos lélek, min gondolkodol?

Az életár hiába zsongott,

Szivembe néma bú borongott.

S ábrándosan suttogva szólt a hárs:

Mondd, min tünődöl váltig, méla társ?

Szomorufűz velem szomorgott:

Mikor vetjük le már a gondot?

Gyönyörre vár száz izzó kéjkehely,

Szegény költő te, min töprenkedel?

Vigaszszó kelt minden bokorban:

Reméld az üdvöt, higgy a jóban!

Itt, hol a fény, a boldogság honol,

Hogyan lehet az emberszív pokol?

Napsugarak szóltak remegve:

Megvett-e a halál hidegje?

Nézd, itt minden csak hőt, lángot lehel!

Sötét ember! Miben kételkedel?

De én csak halni, halni vágytam

A fényhabos, virágos ágyban;

Ott, hol a kéj, a boldogság honolt,

A szívem lassan, búsan haldokolt.

Megvette a szívemet a bánat,

Hova lett ó, büszke nyár, bübájad?

Hova lett a régi boldog álom?

Eltűnt, eltűnt, sehol nem találom.

Hova lett a fény, a láng, az illat?

A sötétség lelke lelkemig hat.

Szomorság fogta meg a szívem,

Könnyek úsznak a mosolygó színen,

Már hiába bókolnak a lombok,

Nem érzek mást, csak az ősi gondot,

A teremtés ősi gondját érzem

S örök gyászban foly magányos éltem.

Hova lett a bűvöd-bájod, élet?

Természetből hova lett a lélek?

Tovaröppent az örömnek lelke,

Ami szép volt, él, de megdermedve.

Elátkozva, elbüvölve látom,

Ami egykor szép volt a világon...

Fényes tőr a sugár, könny a harmat

És e szép föld csak rabszolga-gyarmat.

Hova lett az élet szent varázsa?

Ember, állat meg van babonázva.

Hit azúrja s a reménység zöldje

Soha vissza nem tér már a földre?

Az örök nap nem hullt le az égrül,

Körülöttem mégis elsötétül,

Sírva járom be a dús vidéket,

Fényes nappal szomorú kisértet.

Mintha csak a temetőben járnék,

Fut nyomomba hosszu, rémes árnyék,

Körülöttem lidérctüzek égnek,

Az enyészet kohójában égek.

Égessetek ízzé-porrá, engem,

Hadd sirassam, sírván, hogy születtem,

Vegyétek le vállamról az átkot,

Aki megöl, legyen keze áldott!