Búcsú [1]

By János Vajda

Isten veled föld, többé nem haza, -

Többé nem nemzet - nép, isten veled!

Te becsületes bölcsőm, te ahol

Most becsületes sírt nem lelhetek.

Isten veled föld, mely gyalázatod

Nagy szégyenében égsz talpunk alatt,

Isten veled lég, megfertőztetett.

Az árulás rút kigyója miatt!

Isten veled, gyalázatos halott,

Romlottságodban öngyilkos haza!

Nem úgy öltek meg, s hol dicső hazák

Szent sírja van, nem temetnek oda.

Meggyalázott, meggyilkolt egy fiad

Ki személyednek viselője volt,

De átkozott volt méhed s átkozott

Méh becsületes jót nem hozhatott.

Mit vétkezém én, és nehány derék?

Valóban azt csak, hogy szerettelek;

S mig árulódat az egész világ

Utálata nem szégyeníti meg,

Én szenvedek s utált határidat

Bár kinok közt átkozva hágom át,

Nem átkoz ő, mert hasznodat vevé,

S folytatja másutt átkos vegytanát!

Szülők, barátok, szerelmem, jövőm!

Mind elrabolva, örökre oda;

És ki rabolta őket el? akit

Náluk jobban szerettem: a haza.

És e haza, mely mindent elrabolt,

Sírt nem tud adni, sírt nyugalmasat, -

Ne égess, föld, ne fojts meg levegő,

Mig átlépem gyűlölt határidat.