Búcsú a magyar múzsáktól

Múzsák, akik eddig olyan jók valátok,

Hogy körűltem nyájas színnel mosolygátok;

Jó szívű, de kicsinyt használó barátok,

Kecsegtető Múzsák! már Isten hozzátok!

Ti ugyan adtatok sok olyan napokat,

Melyeken tőltöttem víg múlatságokat;

De ha meggondolom ama sok bajokat,

Néktek köszönhetem egyedűl azokat.

Vagy ti már nem vagytok ma olyan kedvesek,

Vagy az én énekim néktek nem ízesek:

Elég, hogy nem vesznek fel is a pénzesek,

Azért bizony már én más dolgot keresek.

Szeret, azt megvallom, szeret szívem kénye,

De nem vágyok lenni az ország szegénye...

Mit ér az embernek, ha van is reménye,

S azonba üressel tele az erszénye?

Tusculanum s Tibur szűlik a lelkeket,

S ha Caesar s Maecenas dajkálják ezeket;

Különben nem lehet várni oly remeket,

Mely közel érhesse Virgilt s több ilyeket.

Kimegy ám a főből minden cadentia,

Ha üres erszénnyel ír az emberfia,

S ha még azt sem kérdik, hogy van-e gázsija,

Csak szorúljon öszve a jó bagária.

Mit ér örökös hírt nyerni Iliással,

S falunként élődni tudós koldúlással?

Ha nem kérkedhetni semmi Maecenással:

Jó éjtszakát, múzsák, Fébussal s Palással!

Igaz, hogy nagy becse lehet egy babérnak,

Mely örök életet szerzett volt Homérnak:

De csakugyan úgy jó lenni ám Voltérnak,

Ha néznek ferneyi úrnak s gavallérnak.

Vagy pedig, ha sok úr, módja lévén benne,

A múzsáknak szíves áldozatot tenne,

Melyből a poéta egy kevés részt venne:

De nálunk ez a szám még nem sokra menne.

Más népek közt feles példákat találok,

Hogy mind a királyok, pápák s kardinálok,

Mind a pénzes urak annyit adtak nálok,

Amennyit nálunk sem visznek el a bálok.

De minthogy ez nálunk ausländisch portéka,

Hogy a poétának légyen ajándéka:

Sok szegény legénynek megcsökken szándéka,

S közfényű gyertyáját elrejti a véka.

Magam is ezután tivéletek tartok,

Kik élni és nemcsak verselni akartok,

Verbőczihez megyek: ti tán meg nem martok,

Kik a törvényléből moslékot habartok.

Te pedig, poézis! az egek munkája,

Apollónak mézes szájú leánykája,

Te, a szegénységnek anyja és dajkája,

Élj vígan, elszakaszt Verbőczi pennája.

Minden írásimat, melyek megmaradtak

S szűk erszényem miatt közfényt nem láthattak,

Maecenasokra is eddig nem akadtak,

Akik talán nálunk mind sírba rakattak,

Bízom az érdemes késő maradékra,

Mely több szívességgel néz a jó szándékra,

Vagy pedig nem hajtván semmi tartalékra,

Pipára raggatom és vajas fazékra.