Búcsú a naptól

Oh fényes ég, oh, tündöklő nap!

Itt hagyva életet, világot,

Van itt sok szép, sok jó, mitől majd

Megválni igazán sajnálok.

Szép a leány; a szűznek csókja

Édes lehet kimondhatatlan.

De savanyu fürt, ha a róka

Szegény és módja nincsen abban.

Mert nincs e földön semmi ingyen.

Az élet adva uzsorára.

A gazdagé a jóbul minden.

Szegénynek nincsen ifjusága.

S nem elveszítni, ami megvolt,

- Hisz végre elmúl minden egykor, -

De el nem érni a legfőbb jót,

Ez itten a legszomorúbb sor.

És ez volt enyim is. Csalódtam,

Mert ami földi, jobbnak hittem,

És szebbnek láttam, mint valóban -

Aztán szerettem, önfeledten.

Úgy tettem, mint te. Szórtam lángom

Mindenfelé, körös-körültem.

A kiadás volt boldogságom;

A bevétellel nem törődtem.

De te, ha emberek megcsaltak,

Keserüségem enyhitetted.

Felhőimet megaranyoztad.

Egedet én láttam legszebbnek.

Én benned éltem, és te bennem.

Te úgy néztél rám, bármi ére,

Mint édes anya az ölében

Reá mosolygó kisdedére.

S láthattad arcod tisztábban, mint

Tengerszemében a Kárpátnak,

Amelybe nyári éjszakánkint

Szűz csillagok förödni járnak.

Te nekem a tündérországot

Mutattad erdőben, mezőben.

Oh, hogy szememből e sugárod

Maholnap elfogy, tova röppen...!

Mi szép a föld! Van sok jó itten.

Egy epreért a zöld vágásnak

Nagy istenek álöltözetben,

Ismeretlenben le-leszállnak.

És mégsem a halál, nem a vég

- Hisz ebben még vigasztalás van -

A szűk sír éje szörnyű. Lennék

Halott, csak szabadban, fényárban...

Van fájdalom a gondolatban:

Itt hagyni e virágos völgyet.

Oh, mi nagyobb, hasonlíthatlan:

Hogy tégedet nem látlak többet!

De hát eltűnni a nagy éjben,

Mindennél, ami él, a vég ez.

Mennem kell, ahová megy minden;

Ahol csöndes, hideg, sötét lesz...

Dicső nap a fölséges égen

Takard el akkor fénydús képed!

Eltört a kis tükör, amelyben

Magadat oly kedvtelve nézted...