Bucsú az elitélttől

Mit vétettél, hogy ez jutott neked,

négy fal között egy rokkant, recsegő szék,

egy tintafoltos asztal négy fiókkal,

toll, kalamáris, szanaszét dobált

papírlapok: bús gond és gondolat?

Kuszált és láthatatlan drótokon

jön messziről az áram, a feszültség

s kering asztalban, székben s benned is,

süti-rángatja minden porcikádat

az ismeretlen, gyilkos villamosság.

Tőle fáj fejed. Ujjad tőle véknyul,

szemed hajdani fénye tőle tört meg

s orrod alatt a fiatal mosoly

tőle ferdül öreggé. Villamosszék,

vesztőhely ez, hol halni keserű

s édes egyszerre, igen, villamosszék,

mely lassan öl, alattomos erővel,

évek alatt. Lassan, de biztosan.

Ottkünn a bokrok zöld lángokkal égnek,

pislog, mint mécs, a sárga kankalin,

nedves illattól részegek a csízek,

puha kezekkel szél babrál a barkán

s kecskegidákként felhők futkorásznak

kelet felé, nyugat felé. Te meg csak

ülsz celládban valamely mord itélet

akaratából s betüje szerint,

mignem fejed az asztalra bukik

s csapzott hajad a féloldalra dőlt

tintásüveg levébe keverül.

Ottkünn tavasz lesz, víg, eszeveszett,

mikor a hóhér röviden jelenti

a birónak, hogy elvégeztetett.