Bucsú

Te mégysz - az ég késérjen ah leányka!

Ha kék szemedben mink elvesztjük azt,

Szived virasszon érzeted egére;

Egy boldog, és örökkorú tavaszt!

Te mégysz, s lesír az érzelem utánad,

Lesír az ég! ha napja elborúl

Ah, ám nekünk a hajnal éke többé

Dicső mosolyban föl sem is virúl!

S ha játszi kedvben lejtesz ott a bükknek

Bájillatú borongó sátorán,

És meg-megállsz, az árva gerlicének

Dalára, kínja tompa sóhaján!

Nehány könny ül szemed dicső egére,

S eszedbe jut e percben lantosod,

És im e könnyben dalja bánatára,

A legdicsőebb áldzatot hozod.

És ha menyegződ reggelén virágot

Füzesz hajadra - sír virága az!

A dalnok élte sorvad e virágon,

S mindennikében egy remény tavasz.

Körülsuhog rideglett geniussa

Rebegve, élj örökre boldogúl,

Szivén a béke szent halotti csende,

S a sírlepelbe kínja elvonúl!

Ha sír fokára néz a hold sápadtan,

Könnyed remegve puszta hantjain,

Neved suhogja mindenik zephirke,

Az elhagyott sír bús füszálain.