BÚCSUZÓ LEÁNY.

Csendlakta magány,

Búcsuzni jövék kebeledre!

Dallos csalogány,

Száz tarka virány,

Elválnom oh kínos örökre!

Mert érezem... oh de kimondani fáj:

Most látlak utólszor, hüs erdei táj!

Megtérni akar,

Emlékiben, édeni multam;

Kit lengve takar

Bús síri avar:

Ah, itt kebelére simultam!

S a hű szerelem szavat ejteni félt,

Arról csak az érzelem ajka beszél. -

És lelke magát

Mély andalodásba ha ejté:

S rám fűzve karát,

Forró ajakát

Ajkimra tapadva felejté:

Nem festhetem éltem e pillanatát,

Mennyben vala lelkem, elhagyta lakát. -

S ah, most szomorú

Ezernyi virágival a föld!

A lombkoszorú,

Mint őszi ború,

Fájó kebelembe panaszt költ:

Hűs völgy, kit öledre bu árja ragadt:

A szív beteg érzeni bájaidat!

Ez végtavaszom,

Ez hinti siromra le árnyát...

Melyen nyugalom,

Mint estfuvalom,

Altatva lebegteti szárnyát

S míg dalt zeneg hantjain a csalogány:

Megnyugszik öledben az árva leány. -