BÚCSÚZÁS

Immár kész koszorúnk, melyet tíz hónapig izzadt

Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk

A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt!

Ennyit, nagytudományu atyák, volt gyüjteni képes

S nem többet iparunk! - Noha édes múzsai körben

Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb

Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak

Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény,

Vonzóbb drága szülőnk s kedves rokonink köre, mintsem

Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni.

Számüzetett Naso, ki tanítál a Helikonra

Törni utat s akadályt meggyőzni karunk panaszid már

Nem veszi a tanodába, se Nepos hősei éltét,

Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez

Graecia nagy fiai s Karthágó győztesi, mely jót

S mely rosszat tettek, mi csatákba’ valának

És hogy haltanak el. Mai ünnep válni megenged

Tőletek s a tanulástól, míg belekezdeni kell majd.

Nagyságos báró, tanodánk kegyes elnöke s atyja!

S ti tisztelt figyelők, ti nagytudományu atyáink!

Volt türedelmetökért szívünk mit nektek adózzon,

Hogy minket hallgatni nem untatok el, rebegőket?

Gonditokért hálás kebelünk forró köszönetjét

És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek!

Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze,

Létünk és tanodánk folyton kegyetöknek örüljön!

Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral

A tudományokban jártassá tenni akartál

Bennünk’, vedd végső együttlétünkben ezen pár

Búcsúszót, mert elválunk sok időre tetőled!

S ti kedves helyek, ahol számt’lanszor mulatoztunk

Vagy nagy körbe’ leülve, vagy a labdát veregetve

És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben

Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt

Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel!

S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel

Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra

Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre,

Másik amárra megyen születése helyére, holottan

Hány örömek várják édes szüleinknek ölében!

Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt

Egymástól, midön itt nem lelt örömökbe förödve

Lészünk szűlőink hajlékában, midön ekkép

Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most

Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok

Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával

Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! - O akkor

Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre,

Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt,

A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén.

S most társim! miután végét már érte a munka,

Amely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk,

Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel

És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk!