Búcsúzik az atya a leányától

A magzatok közzűl, akiket nemzettem,

Már hát nem marad meg egyik is mellettem?

Az ékes virágok, melyek kedveltettek,

Szánakozás nélkűl rólam letépettek.

A kedves gyümőlcsök, kikkel ékeskedtem,

Ha leszakasztattak, minek is termettem.

Micsodás erőszak, óh, ki nem mondhatni!

A természet láncát ekként elszaggatni.

E szerencsétlenség pedig nem mostani!

Kezdett már ez engem tavaly hervasztani.

De megmaradt akkor még egy ékességem,

Amelyben találtam volt gyönyörűségem.

Most van az az idő, mely mezítelenűl

Hágy egészen s mások előtt kelletlenűl.

De nem bánom, légyek mindentől megfosztva,

Legyen ékességem kettő közt megosztva.

Függjenek gyenge fán a gyenge virágok,

Nem vén fához valók a fiatal ágok.

Mert minthogy a vénség miatt erőtelen,

Azokkal sokáig bírni elégtelen.

Jobb, megvallom, hogy oly fákba óltassanak,

Melyeken sokáig megmaradhassanak.

Amelyek tarthassák mindég nedvességgel,

Hogy virágozzanak díszes kedvességgel.