BUDA VÁRÁN UJRA NÉMET ZÁSZLÓ!

Buda várán ujra német zászló!

Hova legyek lelkem haragjától?

Arcunk piros, de nem zsarnok-vértül!

Hanem saját szivünk szégyenétül!

Egy kezünkön rajt van a lánc ismét;

Várjuk-e, hogy amazt is lekössék?

Hogy megint a régi nóta járja,

En kinunkra, világ csufságára?

Kár azoknak a szabadság kardját

Kézbe venni, kik csak azért tartják,

Hogy a zsarnok a porig alázza,

S száradjon rá vér helyett gyalázat.

Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet,

Téged isten nem arra teremtett,

El onnan a csatatérrül, lódulj,

Messziről nézz csak rá, a kuckóbul!

Ha urad jön, térdepelj le szépen,

S csókold meg a korbácsot kezében,

S várd el békén, míg reád halált szól,

És kirúg a nemzetek sorából!

Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép,

Nem döbbent meg, nem riaszt föl e kép?

E rettentő gondolatra fel kell

Állandod, habár a sírban fekszel.

Azt hiszem, hogy ami most levágott,

Balsorsod volt és nem gyávaságod,

S ha a balsors csüggedést nem hoz rád,

Elszegődik a szerencse hozzád.

Új erővel és új bátorsággal

Álljunk szembe ama haramjákkal;

Szent az ügyünk, velünk van az isten,

Vagy velök sincs, ha mivelünk nincsen.

Dobogjatok szíveink kevélyen,

Diadalmunk előérzetében!

Pirulj, arcunk, pirulj zsarnok-vértül,

És ne saját szivünk szégyenétül!