Budai Ferencre, halála után

Köszönjük, boldogúlt, példátlan munkádat,

Mellyel fényesbítni akarád hazádat.

Szomorún vádoljuk a fekete halált,

Mely nemes pályádnak legdivatján talált,

S mely, midőn általad Árpád nemzetének

Sírba dűlt nagyjai életre jövének,

S midőn elméd nékik nevet s laurust oszta,

Téged az éltető szellőtől megfoszta.

De tűrd el a csapást, dicsőűlt hazafi,

Él még érdemidnek egy tudós atyafi,

Ki, midőn a görög s római nagyokat

Leírván, mustránkká csinálja azokat,

Szentebb tűztől égvén, felhozza a fedett

Sírból magyarinkat, s általok tégedet.

Majd mikor fiaink rólok emlékeznek,

Téged testvéreddel hálálva neveznek.

Máris dicsekednek Debrecen hantjai,

Hogy itt nyugszik a mást éltető Budai.

Én is megnyugtató örömmel telek el,

Hogy lantom íly becses nevekről énekel:

S midőn laurust fűzök hív tanítóimra,

Édesen eszmélek bimbós napjaimra.